Dustin Hoffman olyan karakterbiztonsággal jön ki a börtönből, mint aki egy épp lezárult börtönsorozatból sétálna kifelé. Pedig ez a sorozat - Michael Mann és a Deadwooddal a westernmennyekbe menesztett David Milch közös szüleménye - csak most kezdődik, és nem börtönös, hanem lóversenyes. Az alvilági előkelőséget játszó Hoffman börtönedzett ábrázata elég biztosíték, hogy egy nézhető karaktere már biztosan lesz a Befutónak. Legyen bármennyire is lócentrikus a sorozat, nincs az az állat, mely lejátszhatná ezt a De Nirónál is De Nirósabb, kilencvenes évekbeli keménységet. És mire Hoffman elhelyezkedik a rá váró Mercedes hátsó bőrülésén, már megvan a széria második önjáró figurája is. Dennis Farina mint a frissen szabadult főember sofőrje, fegyverhordozója és strómanként is eljáró mindenese pontosan azt az alvilági mosolyát villantja meg, ami már eddig is helyet biztosított számára a filmtörténet legszórakoztatóbb kis- és nagymenői között. Vannak ők ketten, decens és életveszélyes alvilági öregurak, akik félszavakból is megértik egymást, és a nap végén néhány szóval, de inkább bajtársias hallgatással nyugtázzák aznapi kétes ügyleteiket. És rajtuk kívül van még a lóverseny is, nehogy elfelejtsük, papíron a sorozat leglényege, zsokék és trénerek, tenyésztők és futtatók, ügynökök, szerencsejátékosok és lódoktorok televénye - lóversenyes sorozat nincs is meg nélküle.
Ámbár ez nem is olyan biztos, még akkor sem, ha vagy féltucatnyi történetszál fut itt össze a futamok árnyékában, ló és lovas, zsoké és ügynök, tréner és tulajdonos lép kölcsönhatásba egymással, nem is beszélve a lehetséges kombinációkról. Még lóversenyt is látni, nem is akárhonnan, hanem eddig soha nem tapasztalt szögekből, és lóbelsőt is látni, nem is akárhonnan, hanem belülről - egy orron át ledugott műszeren keresztül. És látni emberbelsőt, a zsoké magányát, a szerencsejátékos kínját, a tréner lelkiismeretét és Nick Nolte-t mint önmaga düledező szobrát - szükséges fordulatok ezek, melyekből a lóversenynek nevezett nagy egészet, a mikro- és makroklímát a néző is megértheti. Már ha akarja, mert nincs az a nagy egész, amely megérne egy sorozatot, arra ott a lóchannel vagy valamelyik sportcsatorna, ide nem a korrekt tájékoztatás kell, hanem az olyan csatalovak, mint Hoffman és Farina. Hogy mi zajlik a Santa Anita pályán, közel sem olyan érdekfeszítő, mint hogy mi zajlik Farina és Hoffman ábrázatán, mely ábrázatok a Muppet Show két öregjével és a mozi komolykodó gengsztereivel egyaránt rokon vonásokat mutatnak. A két álnyugdíjasnak ki sem kell mozdulnia a szállodai lakosztályból, a közelébe sem kell menniük egyetlen lónak sem, hogy érdemes legyen kivárni a következő epizódot. A ló csak dísz, ráadás.
- köves -
Az HBO sorozata
David MilchDeadwood című sorozatával sokak szerint minden idők egyik, ha nem a legjobb westernjét alkotta meg. A Befutó kreátoraként és vezető producereként saját szerencsejátékos-múltjával és Michael Mann-nal kellett szembenéznie. Magyar Narancs: Konkrét színészekre írta a szerepeket? David Milch: Nem, de nagy megkönnyebbülés volt, hogy Hoffman és Nolte urak érdeklődést mutattak. Dustin külön történet, szinte minden jelenetbe belebetegedett, nem volt nyugtom tőle, állandóan jött a kérdéseivel, hogy akkor itt most ezt vagy azt mondaná a karaktere. Ma hajnali hatkor hívott, pedig nem is forgatunk. Mohammed Ali hetvenedik születésnapjára készült egy szöveggel, s arra kért, hogy vegyem át vele. MN: Sem ön, sem Michael Mann (Milch mellett a sorozat másik vezető producere - a szerk.) nem a könnyű természetéről híres. Voltak összeütközések? DM: Hát, könnyű, az nem volt. Michael az abszolút kontroll híve, senki másra nem hallgathat a színész, kizárólag őrá. Meg kellett tanulnom, hogy nincs helyem ebben a leosztásban. A Deadwoodnál például ahhoz voltam szokva, hogy semmi sincs kőbe vésve: kijártam a forgatásra, együtt voltam a színészekkel, és nem volt olyan nap, hogy ne változtattam volna a szövegen. Ez most szóba sem jöhetett. 
MN: Mikor szippantotta be a lóverseny világa? DM: Ötéves voltam, amikor apám kivitt a lovira. Amikor látta, mennyire vonz a fogadás, meg is kaptam tőle, hogy egy degenerált szerencsejátékos vagyok. Pedig hol voltam én még akkor attól! A lelkemre kötötte, hogy bármennyire is véremben van a játszhatnék, 18 éves koromig ne is gondoljak ilyesmire. Némileg aláásta a szavai komolyságát, hogy a pincérrel titokban megtetette a tétjeimet. Ismétlem, ötéves voltam akkor. MN: És győzött? DM: Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igen. MN: Mennyi volt a legtöbb, amit lóversenyen nyert? DM: Többször is nyertem egymillió dollárnál nagyobb összegeket. Voltak lovaim is, amelyek egy verseny alatt összesen több mint egymilliót hoztak. De persze sokat is vesztettem. Ha 25 milliót keresnék ezen a sorozaton, nagyjából akkor lennék egálban, akkor elmondhatnám, hogy visszajött a tanulópénz. MN: S mennyit veszített legtöbbet egy alkalommal? DM: Borzalmas kimondani is; több mint egymillió dollárt. MN: Milyen érzés? DM: Úgy fáj, mint junkie-nak az ébredés, amikor nincs lóvé anyagra. Annyiszor előfordult velem, hogy már nem is emlékszem valamennyire. Az interjút a forgalmazó bocsátotta a rendelkezésünkre. |
