A folyamat közben elhullott néhány gyalog, megszakadt a Magyar Filmszemle negyvenhárom éves folytonossága – noha Vajna szerint mit sem számít, ha ugyanazt máshogy hívják –, és alakult egy olyan Filmakadémia, amiben nincs helyük a kritikusoknak, ahogyan végül meghiúsult a színes-szagos együttműködés a Filmkritikusok Díjának szervezőivel is, az előző rendszer elvileg legrangosabb magyar díja maradt tehát zsíros kenyeres, házi sütis muri. Amellyel szemben áll Vajna nagyszabású projektje a nézők visszacsábítására a mozikba, aminek zálogai között nemcsak a sokat emlegetett forgatókönyv-fejlesztések állnak, hanem Antal Nimród nagy csinnadrattával bejelentett hazacsábítása és gigaprojektje, a Magyar Filmhét néven rendezett, láthatóan mindenféle bekerülési kritériumot nélkülöző szemlén vetített reklámműsor, amiben neves magyar színészek nevetnek egészen természetellenesen egy moziban. Nos, ettől valószínűleg mindenki nyilván azonnal meg akarta nézni Mundruczó Kornél kutyavéres világvége-vízióját vagy Hajdu Szabolcs pusztai csicskafilmjét.
A harmadik zálog talán az lehetne, ha például lennének magyar filmek a moziban, és akkor lenne mire visszacsábulni – a 2014-es volt az új rendszerben (nevezzük csak Kánaánnak) az első év, amikor ez megvalósult: csaknem húsz új magyar film került mozis forgalmazásba. A legjobb és a legrosszabb hír ugyanaz: ez a húsz film minden tekintetben rettentő sokszínű. Ami jó, mert végre segíthet eloszlatni azt a tévhitet, hogy létezik valamiféle egységes „magyar film”, ami jobb vagy rosszabb, de a hangosabbak szerint jellemzően inkább rosszabb, mint a „nem magyar film”. De a sokszínűség azt is jelenti, hogy akadtak egészen meglepő sikerek is, miközben korábbi dolgaikért szeretett rendezők is fogtak mellé bődületesen.
A meglepetés faktor
Kiderült például – ha nem is most először –, hogy itthon is lehet jó filmet készíteni, akkor is, ha a jól bevált amerikai vígjátékok receptjeit másolja le valaki, megtoldva némi egyéniséggel; meg úgy is, ha pár haver összeáll, és az utoljára tavaly hordott öltöny belső zsebéből kihulló aprópénzből és a minden zsebet szétfeszítő lelkesedésből forgatják le szerelemprojektjüket. Előbbire példa Fazekas Csaba Swingje, ami épp azért tud még az „abszolút korrekt” kategóriánál is valamicskével többet felmutatni, mert nem takarózik a „kis ország, kis pénz, kis foci” szutykos leplével, hanem épp olyan profizmussal és igyekezettel nyúl hozzá az egyébként untig ismert alapsztorihoz – három énekesnő mindent megtesz a befutásért –, mint a millió dollárokkal dobálózó nagytestvérei, és a magyar ízt némi érzékeny szociodráma képviseli. E hozzáállás ellentéte az év legnagyobb meglepetése, a pár millióból, rokoni, baráti és üzletféli segítséggel, gerillamódszerekkel, amatőr színészekkel összerakott VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amelyben egész egyszerűen minden a helyén van, ami igazán fontos. Az improvizációkból tényleg életszerű és pokolian vicces dialógusok születtek, az író-rendező Reisz Gábor pedig nemcsak abban mutat kiemelkedőt, hogy a problémafelvetésektől a célkorosztály jellemző élethelyzetein át a helyszínekig minden rém ismerős, de egészen eredeti látásmódjával is.
| ||
Éppenséggel ellenpontnak ott van a Megdönteni Hajnal Tímeát is, amivel Herczeg Attila megmutatta, milyen is a kicsit savanyú, kicsit sárga, de azért magyar romantikus komédia, felerészt középszerű és csak felerészt jó humorral (azért a Coelho-pornókat forgató figura leleménye, a Veronika meg akar nyalni biztosan felfér az idei poénok dobogójára), egy sajnálatosan rossz főszereplővel (Osvárt Andrea), teljesen súlytalan forgatókönyvvel. Az ilyen filmek, ha nem emelnék meg kedvelt, ismerős hazai színészek, és Hollywoodban készülnének, a tévés mozicsatornáknak csak a délutáni műsorsávjába férnének be.
A közösségi filmkészítés másik tavalyi nevezője a versenyszám mintadarabja: a közösségi mivoltot Novák Erik Fekete levese esetében nemcsak a sufnikörülmények jelentik, de az is, hogy miután az első vetítéseken a kritikusoktól és a közönségtől inkább hideget, mint meleget kapott, a készítők újravágták a filmet. És jól tették: a végeredmény egy olyan, paródiába hajló, csetlő-botló gengszterfilm lett, ami folyamatosan reflektált saját esetlenségére, sztorijának őrült elemeire, így pedig minden, amit a józan ész ügyetlennek tartana, csak növelte a humorfaktort – ezért lett annyira szerethető a Coen fivérek Égető bizonyítékának még pihentebb agyú leszármazottja.
| ||
A derék had
Nem volt tisztán az a Fekete leves sem, és továbbra is igaz, hogy jó félszáz éve fehér holló itthon a műfaji film. Az eddig felsoroltakon – és a most inkább jótékony homályba terelt ifjúsági mozikon – kívül állami támogatás nélkül létrejött még a Drága Elza! című, hollywoodi mintára készült és valóban kifejezetten és szokatlanul látványos háborús film. Ebben azonban a látványon kívül nemigen van mit dicsérni: a forgatókönyv annyira kusza, hogy még a címbe emelt történetszál is nyom nélkül ködbe vész fél óra után, a dialógusok egy szavalóesten is túl lírainak tűnnének, nemhogy a lövészárokban, a lélektani hitelességet pedig dezertálás miatt a helyszínen főbe lőtték. Nem az első magyar műfaji film ez, amiben a zsáner követelte alkotóelemek éppenséggel stimmelnek, és semmi más.
A szándék megfogalmazásának látszólag teljes hiánya az év talán legnagyobb csalódásának oka is: az eddig többrétegű, vizuálisan, gondolatilag és mindenféle értelemben kiforrott szerzői filmeket készítő Hajdu Szabolcs története a Hortobágyon elrabolt és rabszolgává tett színes bőrű focistáról végig légüres térben lebeg, nem tud vagy nem akar gondolatokat közölni semmiről, nemhogy állításai, de kérdései sincsenek. A Délibáb elnagyolt közhelyekkel, a nevetségességbe átcsapó keménykedéssel, jellemek és valódi társadalomrajz nélkül válik néhol egy pusztai western paródiájává, kabaréba illő dramaturgiai megoldásokkal.
| ||
Némiképp hasonló a helyzet a Couch Surffel is: lehetetlen kihámozni, hogy Dyga Zsombor mit akart ezzel a szkeccsfilmmel, amelynek epizódjait az köti össze, hogy mindben van kanapé – de minek? Nevettetni nem kívánt, és nem azért, mert nem működnek a poénok, hanem mert nincsenek benne. A világról, a társadalomról nem akar semmit elmondani, de a szerelemről, párkapcsolatokról sincsenek gondolatai. Az év másik szkeccsfilmjének, Pálfi György sokszorosan díjazott Szabadesésének máshogy gyűlik meg a baja a hatás, hatni nem tudás problémájával. A hét különálló epizód mindegyike metaforákkal, szimbólumokkal beszél az élet egy-egy szakaszának jellemző problémáiról, és a szimbólumok ötletesek is, vizuálisan izgalmasak is, de hol túlzóak, hol túlbeszéltek, hol pedig nem hordoznak még a pár perces hosszra sem elegendő izgalmat, mondandót – így végül legfeljebb agyban képes hatást elérni, a megcélzott zsigerekben nem. Ugyanez a probléma Mundruczó Kornél Fehér istenével is: érthető és méltányolható a kutyák lázadásával megjelenített metafora – hogy tudniillik az ember már nem bánik alázattal senkivel, és elnyomja, akit csak el tud –, mégis, a modorosság, a túlzások, az itt-ott felbukkanó, szándékolatlannak tűnő, rajzfilmszerű bárgyúságok nem hagyják, hogy igazán ütni tudjon, aminek pedig kéne.
| ||
Török Ferenc új filmjét, a Senki szigetét is hasonló vádakkal lehet megtalálni, mint a korábban soroltakat. Rejtély, hogy – megszokott és egész életművén végigívelő témáján, az elvágyódáson kívül – mit is akart elmondani az író meg a rendező a három fiatal szerelmi botladozásáról és zűrös ügyeiről szóló színes kis blődlivel, de a film játékossága, szimpatikusnak is tekinthető öntörvényűsége, légiessége, hangulatossága akár feledtetni is tudja, hogy az egésznek tulajdonképpen semmi értelme. Noha csupán egy színes lufi – de legalább kéjgázzal van töltve.
S ha már elvágyódás, a VAN-ban is az a főszereplő problémája, hogy kívül marad mindenen, amit a társadalom, a család vagy a megszokás elvárna tőle, és nem is akar megfelelni semminek. Zomborácz Virág Utóéletében is az apai elnyomás alól esedékes kitörés a tét a konkrétságában és metaforikus értelemben is. Alighanem a metafora lesz az idei év magyar filmes szava, de az Utóéleté biztosan, ami nem baj, sőt: az okosan végigvezetett, szövevényes szimbólumrendszer – kezdve az apa visszajáró szellemével – teszi különlegessé az amúgy szokványos sztorit, a jó humor, az élő párbeszédek, az aprólékosan felfestett jellemek pedig szerethetővé az egészet. Ha pedig leszámítjuk a humort, a leírás nagyjából stimmel Császi Ádám Viharsarokjára is, ami az Utóélet és a Délibáb mellett a harmadik és utolsó, vidéken játszódó film ebben a Budapest köré növesztett országban. A „klasszikus” melegségtörténet alapjait sokszor láttuk már, de Császi pont a magyar vidék viszonyrendszereinek, elhallgatás-törvényeinek, képmutatás-magasiskolájának fájóan precíz ábrázolásával tud újat mutatni.
És az ítélet
Metaforák ide, szimbólumok oda, a legtöbbet arról az országról, amelyben élünk, egy dokumentumfilm tudja elmondani – amely, mellesleg, nemcsak a legfontosabb film, amit bemutattak, de a magyarok közül még a legizgalmasabb, leginkább feszültséggel teli játékfilmes értelemben is. Hajdú Eszter Ítélet Magyarországonja látszólag „csak” a romagyilkosság-sorozat perének kitartó dokumentálása, de valójában nemcsak azt tudja megmutatni, milyen buktatókon – dilettáns szakemberek, rasszista rendőrök – átverekedve kellett eljutni az életfogytiglani ítéletekhez, hanem azt a közeget is, amely lehetővé tette, hogy sok évtizeddel a holokauszt után lehetséges legyen embereket a származásuk miatt kivégezni. És vérfagyasztó hitelességgel, megcáfolhatatlan bizonyítékokkal mutatta meg, hogy ezt a közeget úgy hívják: Magyarország. Ha a játékfilmekbe csak fele ennyi súly, valódi tét is szorulna, a mienk lenne a legjobb filmipar a bolygón.
