magyarnarancs.hu: Hogyan született meg a hetedik kerületi western ötlete két magányos harcossal?
Miklauzic Bence: A történet kiindulópontja a parkoló, nem mint hely, hanem mint Budapestre jellemző „műfaj”, hogy lerombolnak egy házat, az üres telekre betolnak egy lakókocsit, és kész a parkoló. Filmkészítőként nagyon izgalmasnak tűnt ez a cselekménytér egy parkolóőrrel és a körülötte beszűrődő világgal. Megjelent előttem egy kép: hajnal van, kinyílik a kocsi és Lengyel Feri kilép.
magyarnarancs.hu: Ezért írtátok közösen a forgatókönyvet?
MB: Barátok vagyunk, sokat dolgoztunk együtt. Feri amúgy novellákat szokott írni. Egyszer azt mondta, ha már ezt a képet láttam, kezdjünk vele valamit. Innen indult a magányos hős alakja, a Légiós, akivel bejött a westernmitológia, pontosabban az, hogy mit jelent ma Budapesten hősnek lenni, egyáltalán létezhet-e ma magányos hős. Lengyel Feri maszkulin jelenségéhez kellett egy ellenfél, aki kikezdi a világát. Szervét Tibor személyében egy rendkívül kulturált és kifinomult színészt találtunk meg a mustangos üzletember szerepére. Imre képességes, tehetséges ember, aki pusztításra használja a kifinomultságát.
| ||
magyarnarancs.hu: A két ember között ott az egzisztenciális szakadék.
MB: Nem szociológiai értelemben akartuk megfogni a Légiós társadalmon kívüliségét. Inkább az a része érdekelt minket, hogy mit jelent az, hogy van egy identitásom. Meg tudom-e őrizni, vagy jön valaki, aki azt mondja, megmutatom neked, hogy nem úgy van, ahogy gondolod, és kikezdi az integritásodat.
magyarnarancs.hu: Ebben azért benne van a kis magyar mikroklíma: viszem valahogy az életemet, aztán törvények, rendeletek mondják meg, mit hogyan csináljak, gondoljak, érezzek.
MB: Valóban, ez nem belemagyarázás, mert nekünk dolgunk, hogy a néző fejével is keressük az átélhető pillanatokat. Nem a történettől válik érvényessé egy film, hanem attól, hogy valamit megszólít abból, amit gondolok, érzek, tapasztalok. Manapság nagy kérdés, hogyan tudja megőrizni az individuum a szabadságát, amikor egyre többször lépnek rá felülről.
magyarnarancs.hu: Az öntörvényű Légiós az otthontalanságot is képes otthonossá varázsolni, ezzel szemben az üzletember a maga Mustangjával és steril gazdagságával kiüresedett, hontalan.
MB: Ez a film nem akar receptet adni arra, hogyan kell élni. Légiós megpróbálja úgy berendezni az életét, hogy komfortos legyen, Imrének mindene megvan, mégis képtelen belakni a saját lelkét, és megtalálni a boldogulását. Mindkettőnek megvan a maga igazsága és hazugsága. Valahol önámítás, hogy a Légiós élete boldog a parkolóban, amivel nem szembesülne Imre nélkül, aki a vesztére tör. Nem a jó és a rossz harcáról van szó, hanem a felismerésről, a szembenézésről, hogy dolguk van magukkal, mert egyikük sem azon a helyen van, ahol lennie kéne. A végén otthagyják azt a világot, amit addig védtek.
magyarnarancs.hu: A banális konfliktust jelképező Mustang mellett nagyon erősen operálsz szimbólumokkal a madárfiókák rituális temetéséről a morze jeleket adó kávéfőzőig. Ezek stiláris megoldások a fojtott hangulat, a feszültségteremtés érdekében?
MB: Ha a mindennapi realitások elemei nem szakadnak el a fizikai valóságtól, hanem kissé átértelmeződnek, másik fénytörésben mutatkoznak, létrehozható az a közeg, ami a lírát és a brutalitást is elbírja. Nevezzük stílusnak, amikor a valósághoz képest valahová elmozdulnak a dolgok.
magyarnarancs.hu: Mennyire kívántál a túldimenzionált konfliktusokból adódó társadalmi feszültségekre reflektálni, amelyek sok esetben agresszióhoz, sőt vérfürdőhöz vezetnek, mint legutóbb a párizsi terrortámadás?
MB: Elég kimenni kocsival az utcára, valóságos élet-halál harc folyik, ha elszabadulnak az indulatok. Mindennaposak a banális beszólások, apró sértések, frusztrációk. Gyakran eszembe jut egy pár évvel ezelőtti eset, amikor a Hungária körúton egy trabantos kiszállt, és lelőtte a mögötte lévő kamionost. Sok film is foglalkozik ezzel, például az Összeomlás Michael Douglasszel. Bármikor megtörténhet az egyénben az összeomlás, amikor lelkileg nem bírja a rá nehezedő nyomást. Rengeteg frusztráló helyzet, frusztrált ember van. Elég csak a tükörbe nézni, engem is sok minden frusztrál mint apát, filmrendezőt, állampolgárt. Matthieu Kassovitznak volt egy nagyon érdekes gondolata a Gyűlölet című filmje kapcsán: „gyűlölöm, ha nem jön időben a busz, gyűlölöm, amikor várni kell, gyűlölöm, amikor langyos a kaja az étteremben. Ehhez képest van munkám, fehér ember vagyok, és normális körülmények között élek. Gondoljátok át, hogy mit érezhet egy színesbőrű a külvárosban.” Egy biztos, Magyarországon nem a megnyugvás és az idegek kisimítása felé mennek a dolgok.
magyarnarancs.hu: Következetesen kijelölt út számodra a kamaradráma, a markáns jellemformálás, az érzelmi ábrázolás?
MB: Semmi tudatosság nincs abban, hogy az előző nagyjátékfilmem, A zöld sárkány gyermekei és a Parkoló is kamara jellegű történet. Nyilván ezáltal egy letisztult, átlátható szerkezetet lehet létrehozni, jobban ki lehet emelni a konfliktusokat, erősebben megjelenhetnek a karaktervonások. Ilyen értelemben ez egy kedvező alkotói szituáció. A színészek, a karakterek jelentik számomra az alapot, nélkülük nincs film. Szenvedélyes kíváncsisággal vagyok irántuk.
magyarnarancs.hu: Televíziós filmeket, szappanoperákat, sorozatokat éppúgy rendezel, mint a Barátok közt vagy a Hacktion néhány epizódját. Rendezőként profitálsz valamit ezekből a munkákból?
MB: Annak örülök, ha dolgozhatok. Kell is, mert van három gyerekem, akiket el kell tartani. A rendezés kemény munka, erős gyakorlati tudást is igényel. Ha folyamatosan csinálja az ember a kamerakezelést, a plánozásokat, az gyakorlatban tartja. Régebben sok reklámot is készítettem. Valóságshow-t vagy politikai reklámot viszont semmiképpen nem rendeznék.
| Parkoló - kritika Reggelente csalóka napfény tükröződik egy szemközti ablakon, ez rávetül a pesti bérházak közé szorított parkolóra – és tulajdonosára, a Légiósra. Légiós, tehát valami motoszkál a múltjában, és ziher, hogy menekül is valami elől; napfény, ergo azért még van remény – tiszta sor. Ilyen és ehhez hasonló bárgyú metaforák körül szerveződik Miklauzic Bence új filmje, ami a hőséhez hasonlóan alig-alig mer csak kimozdulni a biztosból. Figurái színesek és szerethetőek, története egyszerű és zárt szerkezetű, azon belül viszont minden lehetőséget kihasznál, hogy mondjon valamit a felszínes műfajkodáson kívül. Mert bár próbálkozik vele, hogy a parkoló és a Mustang urának összecsapása a tekintélyért, a hatalomért és egy nyomorult, félig fedett parkolóhelyért vicces vagy akciódús legyen, de aztán gyorsan visszatér szimbólumaihoz, és rövid úton ismét lelassítja a tempót. Gondolkodásra ugyan nem késztet minket ezzel, viszont hamar didaktikussá válik.
A Parkoló ugyanis akkor a legjobb, amikor a rendező, a színészek és mindenki elfelejti azt, hogy szólni is akar valamiről; ilyenkor Szervét és Lengyel is remek, a képek szépek, a hangulat pedig amolyan szotyolázgatóan ráérős. De aztán visszatér a kóbor macska, amelyik igyekszik levadászni a Légiós féltve őrzött vadgalamb-fészkét – értik, a macska a gonosz hatalmasság, aki szabadon mászkálhat és bármit megtehet; aki meg galambokért aggódik, igazán érző lélek a madzaggal megkötött nadrágja és ujjatlan trikója mélyén. A múltat kezdetben csak gesztusaikban, majd egyre teátrálisabb jeleneteikben hordozó szereplők teljesen meztelenné válnak, az egyértelműbbnél egyértelműbb titkok is kiderülnek, hogy aztán ez az egész színjáték végleg tét és fordulatok nélküli anyósülés-moralizálássá váljon. Miklauzic képtelen meglepni minket, és köszöni, megelégszik a szemöldökráncolással összekötött vállrándítással, mint nézői oldalról érkező reakcióval – filmjét ugyanolyan képtelenség utálni, mint szeretni. Szabó Ádám Forgalmazza a Company Hungary Kft. | |||
