Film

Serena

Film

Vannak műfajok, melyeknek már jó ideje leáldozott Hollywoodban, ilyen például a western, a musical és a melodráma. Az előbbi kettő tiszta formájában ritkán, de visszatér, ám a melodráma legfeljebb szétbontott elemeiben, rejtetten üti csak fel a fejét. Nemzetközi viszonylatban viszont több rendező is életművet épített a műfajra: Pedro Almodóvar, Ang Lee vagy Susanne Bier. Lee a Brokeback Mountainnal csempészte vissza a zsánert Hollywoodba, most pedig Bier próbálkozik. A dán rendező hazájában többnyire Anders Thomas Jensennel együttműködve jól kiegyensúlyozott, valóban megrázó drámák sorát gyártotta, ám idegen alapanyagból dolgozva súlyos aránytévesztés áldozata lett.

Most azt az archetipikus történetet meséli újra, amikor a magnetikus vonzerejű nő egy zárt férfi­közösségbe kerülve akaratlanul is mindent romba dönt maga körül. Pemberton (Bradley Cooper) a nagy gazdasági válság idején fakitermelő telepére hozza újdonsült feleségét, aki talpraesettségben felveszi a versenyt bármelyik férfival. Jelenléte féltékenységet szül, némelyek gyilkolni is hajlandók érte. A film viharos gyorsasággal és minden magyarázatot mellőzve tudja le a szerelembe esés fázisát, hogy végre halmozni kezdhesse a szinte már komikusan eltúlzott tragédiákat. Árulásra gyilkosság, vetélésre vadászbaleset és öngyilkosság következik, mialatt a nézőt már egyre kevésbé érdekli a meglepően antipatikusra írt figurák sorsa. Az egyetlen pozitívum a most is remek Jennifer Lawrence; egyszerre vonzó és fenyegető, simán elhisszük róla, hogy romlásba dönti a férfiakat. Ám kezdetben következetesen épített jelleme egy hihetetlen fordulattal hisztérikus fú­riává válik, még tovább taszítva a filmet az orbitális közhelyek felé. Mindeközben végig szól a szívszaggatónak szánt filmzene, és amikor Cooper egy párduccal összefonódva tragikus halált hal, végleg megértjük a különbséget melodráma és melodramatikus között.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.