Rengeteg tanulmány született már arról, hogy a férfi és a férfitest hogyan és miért nem válik szexualizált tárggyá mainstream filmekben (bár kétségtelen, hogy Matthew McConaughey karrierjét főállású kívánatos testként alapozta meg – épp az volt a Magic Mike játékos önreflexiójának egyik építőköve, hogy a már elismert színészt ismét a sekélyes szépfiú szerepébe helyezte).
Akadémiai körökben az is vita tárgya, hogy a Mulvey által leírt male gaze-hez hasonlóan létezik-e female gaze, azaz eltárgyiasíthatja-e egy nő tekintete a férfit. A Magic Mike-ot látva az ember hajlik arra, hogy igennel válaszoljon. Munkásosztálybeli, változatos etnikai hátterű férfiak (van köztük latino és örmény származású is, ráadásul ennek megfelelő színészek – Adam Rodriguez és Joe Manganiello − alakítják őket) vetkőznek tehetősebb nők előtt estéről estére. Bár sorsuk nem olyan tragikus, mint a legtöbb sztriptíztáncosnő élete, azért egy-egy villanásra láthatjuk, milyen lealacsonyító hivatás is ez, miközben látszólag estéről estére félistenként jelennek meg a színpadon.
A Magic Mike XXL folytatja az előző rész játékosságát és önreflexióit, bár mindenféle tét nélkül, a puszta örömzenélés jegyében. Az egész film olyan, mintha annak példatára lenne, hányféleképpen válhat egy dekoratív férfitest a vágy tárgyává, miközben rassz- és genderkérdéseket is érintünk: hőseink meleg férfiak előtt vogue-oznak egy transzvesztitabárban, Channing Tatum csupa gazdag fekete nő előtt vetkőzik, majd Andie MacDowell és tehetős középkorú barátnői hozzák zavarba a fiúkat. A sikítozó tömegben mindenféle nőtípust megtalálunk, ráadásul a férfisztriptíz valahogy a női önértékelés visszaállításának eszközeként jelenik meg (ellentétben a sztriptízt néző férfiak képével, akik többnyire mocskos disznókként jelennek meg a filmekben). Kár, hogy az egész filmnek még annyi tétje sincs, mint az előző résznek.
Forgalmazza az InterCom
