Igazán üdítő jelenség volt anno, ahogy Patrick Stewart a maga utánozhatatlanul balzsamos és bölcs hangján rákezdett egy szép karácsonyi mesére. A legbritebb brit és legszőrebb sir színészkirály a szenteste varázsáról mesélt, azokról a megszentelt órákról, amikor egy kisvárosban, valahol Boston határában a gyermekek szívét az ünnep öröme járja át. Arról a különleges napról, amikor a bostoni gyerekek összegyűlnek, és jól elnáspángolják a zsidó gyerekeket. Ezzel az emlékezetes poénnal indult három éve a Ted című film, melynek címszereplője egy emberi öntudatra ébredt játék maci volt, aki bearanyozta egy nagyon magányos bostoni kisfiú életét. Ennek a kisfiúnak az élete annyira magányos volt, hogy még a zsidóverésbe sem vették be, s nemcsak a verők, de az épp megverés alatt állók is azt kiabálták: tűnés innen! Felnőttségére a kisfiú Mark Wahlberggé fejlődött ki, a maci pedig maradt, aki volt: testi-lelki jó barát. Egy mocskos szájú, szexista, mindenista, piáló, füvező disznó, jelentős szexuális étvággyal. Csak azért időzünk ennyit az első Tednél, mert az, szinte mindenki meglepetésére, egy klassz kis vígjáték volt; kellően infantilis és merészen polgárpukkasztó, szóval minden idők macis filmjeinek legvagányabbika. Ehhez képest a folytatásban egy megfáradt maci és egy unott Wahlberg futnak a pénzük után, s csak nagy ritkán pukkasztanak; mondjuk, amikor egy amatőr stand-up estet trollkodnak szét Robin Williams, a German Wings és a 9/11 tragédiájának bekiabálásával, az a régi szép időket idézi, a többi azonban méltatlan a hajdan még ünnepelt macihoz.
A UIP–Duna Film filmje
