Igazi európai film ez, tagadhatatlanul európai problémákkal: a Németországban élő ukrán bevándorlót, Mariját kirúgják a munkahelyéről, néz maga elé üres szemmel, s fogalma sincs, hogyan fog élni, hogyan fogja kifizetni a lakbért. Jönnek a megalkuvások, mígnem hirtelen elhatározásból egyszer csak lehúzza a főbérlője sliccét, és leszopja a férfit (már-már Ulrich Seidl-i jelenet), majd elkezd neki fordítani valami kis betevőért. Megy tovább az élet, látjuk az egyhangú hétköznapokat, az üres hűtőt, az egyszerű ruhákat, meg persze a bevándorlók mindennapjait. A problémákat, amelyekről nem szokás beszélni, a kiszolgáltatottságot, ami félelmet és bizalmatlanságot szül, és közben azzal szembesülünk, hogy vannak, akik tényleg így élnek. Egyik napról a másikra, félve a bevándorlásiaktól, meg attól, hogy talán ennek is vége lesz egyszer, haza kell menni, s ami ott várja az embert, még ennél is rosszabb.
Nincsenek a Marijában nagy jelenetek, elmaradnak a váratlan fordulatok, s nincs itt semmiféle pátosz vagy szépelgés, csupán a mindennapok szürkeségét nézzük: az építkezéseket, ahol ukránok dolgoznak, a vendégmunkás levágásra ítélt lábát, de ő nem akar kórházba menni, csak antibiotikumot kér, mert dolgozni kell. Pont attól oly nyomasztó ez a német–svájci dráma, hogy azt mondja, nincsen remény, minden marad ugyanígy, ne gondolja senki, hogy a boldogság nemcsak időszakos állapot Marija életében. Lehet fodrászszalont nyitni, talán szerelmesnek lenni, de idővel úgyis visszaáll az eredeti állapot. A kissé giccses befejezés ellenére is roppant kijózanító, amit láttunk.
