Cannes, 2002: Az elmaradt nászéj

Film

Volt nagy jövés-menés a pálmák alatt, de holnap már senki nem emlékszik semmire. Kerestünk hát valami állandóságot, valami értéket e cifra butikban. Egy embert, aki nem nyilatkozik se hetente, se akárkinek. Alain Resnais-t találtuk, a Tavaly Marienbadban, a Szerelmem, Hirosima rendezőjét.

Magyar Narancs: Nem tartja kissé megkésettnek a filmfesztivál tisztelgését életműve előtt?

Alain Resnais: Amíg élek, amíg élünk, semmi nem késő. Mérhetetlenül boldog és mérhetetlenül meghatódott vagyok. Annál is inkább, mert Cannes és én valahogy ritkán találtunk egymásra.

MN: Miért?

AR: Mostanában sok miértre keresik nálam a választ. Többek között arra, hogy miért ragaszkodtam ahhoz, hogy ez a tisztelgés ne pusztán a személyemnek szóljon, hanem a filmjeimnek. Tudja, a kor nem mentség semmire. Éppen ezért nem szeretnék a mozi nagy öregjének, vagy ami még rosszabb, emlékművének a szerepében tetszelegni. Tapasztalatom szerint az úgynevezett védett kor, amit a magaménak tudhatok, nem véd meg semmitől. Ha valamiért igazán fontos, hogy a fesztivál gondolt rám, az, hogy megtehetem ezt az időutazást egyik legkedvesebb filmemmel, a Szeretlek, szeretlek!-kel.

false

MN: Az időutazás kettős értelemben is igaz: egyfelől magának a filmnek a szövetét az idő adja meg, egy öngyilkosságra készülő férfi élet és halál közötti állapotában, másfelől ama emlékezetes 1968-as fesztivál kapcsán, amikor a párizsi események miatt félbemaradt a fesztivál.

AR: Leginkább az maradt meg belőle az emlékezetemben, hogy valóságos Hernani csatája dúlt a fesztiválpalotában, a zsűritagok, a részt vevő filmesek között. A valóság többszörösen átírta ennek a meghiúsult fesztiválnak a történetét. A film további sorsát illetően sokáig élt bennem némi szomorúság. Kissé úgy éreztem, hasonlattal élve, hogy a szűz lány az esküvőjét követő nászéjszakát izgatottan várja, de a nászéjszaka elmarad. Némiképpen ez történt ezzel a filmmel is. Gyakorlatilag alig-alig vetítették az elmúlt harmincnégy évben, a televízióban sem játszották, nem készült belőle videó és DVD.

MN: A Szeretlek, szeretlek! szinte ismeretlen alkotásának számít. Ön azt mondta, ez a legszemélyesebb filmje.

AR: A témája nemcsak számomra a legszemélyesebb, hanem vélhetően minden ember számára. Hajdanán azzal a reménnyel láttam neki, hogy sikerül elmesélnem egy sci-fi-szerű, szürreális, képzeletbeli utazást az emberi emlékezetben. A létezés egy furcsa, kiismerhetetlen kaland. Nem értem, talán már soha nem is fogom megérteni, hogy miért vagyunk itt a földön, mi hajtja igazán az embert ennek az olykor csodálatos, olykor elrémítő utazásnak a megtételéhez, amit életnek nevezünk. Valójában oly keveset értünk, ismerünk magunkból, a világból.

MN: Eléggé változatos filmes utakon járta, járja be ezt a valóságot az újhullámtól napjainkig.

AR: Szerettem mindig mások történeteinek a "hátterében" maradni, akikhez elsősorban emberi, ha mondhatom úgy, eszmei, részben politikai, esztétikai, intellektuális vonzalom, kötődés fűzött. Többnyire mások történeteiben találtam a sajátoméra. Mindeközben igyekeztem megőrizni a függetlenségemet, a szellemi szabadságomat.

MN: Kiknek a történeteiben talált önmagára?

AR: Alain Robe-Grillet, Marguerite Duras, Jorge Semprun, Chris Marker, Agnes Jaoui, Jean-Pierre Bacri, hogy csak a legfontosabbakat említsem a múltból és a jelenből. Azt hiszem, van egy nagy félreértés velem kapcsolatban. Franciaországban és Európában mindmáig inkább a politikus, esztétizáló filmalkotót látják bennem.

MN: Hamis ez a kép?

AR: Nem hamis, de nem teljes.

MN: Mi tartozik a teljes képhez?

AR: Például az a rendező, aki éppúgy elkötelezettje a zenés műfajnak, a sanzonirodalomnak, az amerikai musicaleknek vagy éppen a klasszikus bulvárszínháznak, a sci-fi irodalomnak.

MN: Vajon ez a műfaji szerteágazás, ami az elmúlt évtizedekben jellemzi, nincs összefüggésben azzal, hogy a hajdani baráti-alkotói kötelékek után nem születtek újak, hogy jobban törekszik a közönség megnyerésére?

AR: Nem sírom vissza a múltat. A régi kötelékek helyett születnek újak, és ha ma körülnézek akár a filmszakmában, akár a közvetlen környezetemben, egyszerre örömmel és némi szomorúsággal tapasztalom, hogy mindenki fiatalabb nálam. Ettől még korántsem érzem magam korelnöknek, netán mesternek. Nincs számomra sajnálatra méltóbb, nevetségesebb, mint a legendává kövült élet. Amit viszont sajnálok, hogy olyannyira hiányzik a mai filmes közéletből a szellemi közösség, a kölcsönös kíváncsiság. A pillanatnyi anyagi érdekek mentén szövődött alkotói kapcsolatokból hiányzik bármiféle törekvés arra, hogy a film igazán betöltse szerepét, jelentőségét a társadalomban, az emberek fantáziájában, gondolkodásmódjában, kultúrájában.

MN: Ez a helyzet mennyiben változtatta meg az ön viszonyát a közönséggel?

AR: Ezzel kapcsolatban Marc Ophuls egyik mondását idézném, aki valahogy úgy fogalmazott, hogy nem követni kell a közönséget, hanem vezetni. Ha egy rendező túlságosan is arra fókuszálja szellemi és fizikai energiáját, hogy mindenáron megfeleljen egy lényegében hamis, kiismerhetetlen közönségképnek, akkor a sötét erdőben találja magát. Számomra mindig is elengedhetetlenül fontos volt, hogy megtartsak valamiféle távolságot, kívülállást, rálátást a világra, az emberekre. A kor előrehaladtával azonban az érzelmi megközelítés felerősödött bennem. Néha már-már egyfajta szentimentális állapotban találom magam. Nagyobb az igény bennem, hogy érzelmileg is beavassam a nézőket a filmjeimbe.

MN: Bizonyára tudja, sokan a szemére vetik, hogy az újhullám hajdani legendás alakjából a hétköznapi banalitásokat megközelítő képi mesélővé változott.

AR: Bárki bármit is gondol, a legnehezebb dolog eljutni a könnyedségig. Valahol az én filmes utazásom ezt példázza. Csak éppen azok, akik emiatt kritizálnak, egyről megfeledkeznek: a könnyedség sokszor látszat, amivel álarcként élünk. Azért öltjük magunkra, hogy eltereljük a figyelmet a lelki zuhanásainktól, egzisztenciális, érzelmi félelmeinktől. Én változatlanul ugyanarról mesélek, de nem ugyanúgy. Ez sokkal inkább stílusbeli, mint tartalmi kérdés. A közeljövőben például a Grál-legenda nyomában kalandozom, hogy újabb megválaszolatlan kérdéseket tegyek fel az emberi létezés értelméről.

Figyelmébe ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.

Törvény, tisztesség nélkül

Hazánk bölcsei nemrég elfogadták az internetes agresszió visszaszorításáról szóló 2024. évi LXXVIII. törvényt, amely 2025. január 1. óta hatályos. Nem a digitális gyűlöletbeszédet kriminalizálja a törvény, csak az erőszakos cselekményekre felszólító kommentek ellen lép fel.

Nem így tervezte

Szakszerűtlen kéményellenőrzés miatt tavaly januárban szén-monoxid-mérgezésben meghalt egy 77 éves nő Gyulán. Az ügyben halált okozó, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt ítélték el és tiltották el foglalko­zásától az érintettet.

Amikor egy haldokló csak az emberségre számíthat – életvégi ellátás helyett marad a várakozás a sürgősségin

A gyógyító kezelésekre már nem reagált az idős szegedi beteg szervezete, így hazaadták, ám minden másnap a sürgősségire kellett vinni. Olykor kilenc órát feküdt a váróban emberek között, hasán a csövekkel és a papucsával. Palliatív ellátás sok helyen működik Magyar­országon – a szegedi egyetem intézményeiben még nem.