Cannes, 2002: Az elmaradt nászéj

Film

Volt nagy jövés-menés a pálmák alatt, de holnap már senki nem emlékszik semmire. Kerestünk hát valami állandóságot, valami értéket e cifra butikban. Egy embert, aki nem nyilatkozik se hetente, se akárkinek. Alain Resnais-t találtuk, a Tavaly Marienbadban, a Szerelmem, Hirosima rendezőjét.

Magyar Narancs: Nem tartja kissé megkésettnek a filmfesztivál tisztelgését életműve előtt?

Alain Resnais: Amíg élek, amíg élünk, semmi nem késő. Mérhetetlenül boldog és mérhetetlenül meghatódott vagyok. Annál is inkább, mert Cannes és én valahogy ritkán találtunk egymásra.

MN: Miért?

AR: Mostanában sok miértre keresik nálam a választ. Többek között arra, hogy miért ragaszkodtam ahhoz, hogy ez a tisztelgés ne pusztán a személyemnek szóljon, hanem a filmjeimnek. Tudja, a kor nem mentség semmire. Éppen ezért nem szeretnék a mozi nagy öregjének, vagy ami még rosszabb, emlékművének a szerepében tetszelegni. Tapasztalatom szerint az úgynevezett védett kor, amit a magaménak tudhatok, nem véd meg semmitől. Ha valamiért igazán fontos, hogy a fesztivál gondolt rám, az, hogy megtehetem ezt az időutazást egyik legkedvesebb filmemmel, a Szeretlek, szeretlek!-kel.

false

MN: Az időutazás kettős értelemben is igaz: egyfelől magának a filmnek a szövetét az idő adja meg, egy öngyilkosságra készülő férfi élet és halál közötti állapotában, másfelől ama emlékezetes 1968-as fesztivál kapcsán, amikor a párizsi események miatt félbemaradt a fesztivál.

AR: Leginkább az maradt meg belőle az emlékezetemben, hogy valóságos Hernani csatája dúlt a fesztiválpalotában, a zsűritagok, a részt vevő filmesek között. A valóság többszörösen átírta ennek a meghiúsult fesztiválnak a történetét. A film további sorsát illetően sokáig élt bennem némi szomorúság. Kissé úgy éreztem, hasonlattal élve, hogy a szűz lány az esküvőjét követő nászéjszakát izgatottan várja, de a nászéjszaka elmarad. Némiképpen ez történt ezzel a filmmel is. Gyakorlatilag alig-alig vetítették az elmúlt harmincnégy évben, a televízióban sem játszották, nem készült belőle videó és DVD.

MN: A Szeretlek, szeretlek! szinte ismeretlen alkotásának számít. Ön azt mondta, ez a legszemélyesebb filmje.

AR: A témája nemcsak számomra a legszemélyesebb, hanem vélhetően minden ember számára. Hajdanán azzal a reménnyel láttam neki, hogy sikerül elmesélnem egy sci-fi-szerű, szürreális, képzeletbeli utazást az emberi emlékezetben. A létezés egy furcsa, kiismerhetetlen kaland. Nem értem, talán már soha nem is fogom megérteni, hogy miért vagyunk itt a földön, mi hajtja igazán az embert ennek az olykor csodálatos, olykor elrémítő utazásnak a megtételéhez, amit életnek nevezünk. Valójában oly keveset értünk, ismerünk magunkból, a világból.

MN: Eléggé változatos filmes utakon járta, járja be ezt a valóságot az újhullámtól napjainkig.

AR: Szerettem mindig mások történeteinek a "hátterében" maradni, akikhez elsősorban emberi, ha mondhatom úgy, eszmei, részben politikai, esztétikai, intellektuális vonzalom, kötődés fűzött. Többnyire mások történeteiben találtam a sajátoméra. Mindeközben igyekeztem megőrizni a függetlenségemet, a szellemi szabadságomat.

MN: Kiknek a történeteiben talált önmagára?

AR: Alain Robe-Grillet, Marguerite Duras, Jorge Semprun, Chris Marker, Agnes Jaoui, Jean-Pierre Bacri, hogy csak a legfontosabbakat említsem a múltból és a jelenből. Azt hiszem, van egy nagy félreértés velem kapcsolatban. Franciaországban és Európában mindmáig inkább a politikus, esztétizáló filmalkotót látják bennem.

MN: Hamis ez a kép?

AR: Nem hamis, de nem teljes.

MN: Mi tartozik a teljes képhez?

AR: Például az a rendező, aki éppúgy elkötelezettje a zenés műfajnak, a sanzonirodalomnak, az amerikai musicaleknek vagy éppen a klasszikus bulvárszínháznak, a sci-fi irodalomnak.

MN: Vajon ez a műfaji szerteágazás, ami az elmúlt évtizedekben jellemzi, nincs összefüggésben azzal, hogy a hajdani baráti-alkotói kötelékek után nem születtek újak, hogy jobban törekszik a közönség megnyerésére?

AR: Nem sírom vissza a múltat. A régi kötelékek helyett születnek újak, és ha ma körülnézek akár a filmszakmában, akár a közvetlen környezetemben, egyszerre örömmel és némi szomorúsággal tapasztalom, hogy mindenki fiatalabb nálam. Ettől még korántsem érzem magam korelnöknek, netán mesternek. Nincs számomra sajnálatra méltóbb, nevetségesebb, mint a legendává kövült élet. Amit viszont sajnálok, hogy olyannyira hiányzik a mai filmes közéletből a szellemi közösség, a kölcsönös kíváncsiság. A pillanatnyi anyagi érdekek mentén szövődött alkotói kapcsolatokból hiányzik bármiféle törekvés arra, hogy a film igazán betöltse szerepét, jelentőségét a társadalomban, az emberek fantáziájában, gondolkodásmódjában, kultúrájában.

MN: Ez a helyzet mennyiben változtatta meg az ön viszonyát a közönséggel?

AR: Ezzel kapcsolatban Marc Ophuls egyik mondását idézném, aki valahogy úgy fogalmazott, hogy nem követni kell a közönséget, hanem vezetni. Ha egy rendező túlságosan is arra fókuszálja szellemi és fizikai energiáját, hogy mindenáron megfeleljen egy lényegében hamis, kiismerhetetlen közönségképnek, akkor a sötét erdőben találja magát. Számomra mindig is elengedhetetlenül fontos volt, hogy megtartsak valamiféle távolságot, kívülállást, rálátást a világra, az emberekre. A kor előrehaladtával azonban az érzelmi megközelítés felerősödött bennem. Néha már-már egyfajta szentimentális állapotban találom magam. Nagyobb az igény bennem, hogy érzelmileg is beavassam a nézőket a filmjeimbe.

MN: Bizonyára tudja, sokan a szemére vetik, hogy az újhullám hajdani legendás alakjából a hétköznapi banalitásokat megközelítő képi mesélővé változott.

AR: Bárki bármit is gondol, a legnehezebb dolog eljutni a könnyedségig. Valahol az én filmes utazásom ezt példázza. Csak éppen azok, akik emiatt kritizálnak, egyről megfeledkeznek: a könnyedség sokszor látszat, amivel álarcként élünk. Azért öltjük magunkra, hogy eltereljük a figyelmet a lelki zuhanásainktól, egzisztenciális, érzelmi félelmeinktől. Én változatlanul ugyanarról mesélek, de nem ugyanúgy. Ez sokkal inkább stílusbeli, mint tartalmi kérdés. A közeljövőben például a Grál-legenda nyomában kalandozom, hogy újabb megválaszolatlan kérdéseket tegyek fel az emberi létezés értelméről.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.