Cannes, 2002: Az elmaradt nászéj

Film

Volt nagy jövés-menés a pálmák alatt, de holnap már senki nem emlékszik semmire. Kerestünk hát valami állandóságot, valami értéket e cifra butikban. Egy embert, aki nem nyilatkozik se hetente, se akárkinek. Alain Resnais-t találtuk, a Tavaly Marienbadban, a Szerelmem, Hirosima rendezőjét.

Magyar Narancs: Nem tartja kissé megkésettnek a filmfesztivál tisztelgését életműve előtt?

Alain Resnais: Amíg élek, amíg élünk, semmi nem késő. Mérhetetlenül boldog és mérhetetlenül meghatódott vagyok. Annál is inkább, mert Cannes és én valahogy ritkán találtunk egymásra.

MN: Miért?

AR: Mostanában sok miértre keresik nálam a választ. Többek között arra, hogy miért ragaszkodtam ahhoz, hogy ez a tisztelgés ne pusztán a személyemnek szóljon, hanem a filmjeimnek. Tudja, a kor nem mentség semmire. Éppen ezért nem szeretnék a mozi nagy öregjének, vagy ami még rosszabb, emlékművének a szerepében tetszelegni. Tapasztalatom szerint az úgynevezett védett kor, amit a magaménak tudhatok, nem véd meg semmitől. Ha valamiért igazán fontos, hogy a fesztivál gondolt rám, az, hogy megtehetem ezt az időutazást egyik legkedvesebb filmemmel, a Szeretlek, szeretlek!-kel.

false

MN: Az időutazás kettős értelemben is igaz: egyfelől magának a filmnek a szövetét az idő adja meg, egy öngyilkosságra készülő férfi élet és halál közötti állapotában, másfelől ama emlékezetes 1968-as fesztivál kapcsán, amikor a párizsi események miatt félbemaradt a fesztivál.

AR: Leginkább az maradt meg belőle az emlékezetemben, hogy valóságos Hernani csatája dúlt a fesztiválpalotában, a zsűritagok, a részt vevő filmesek között. A valóság többszörösen átírta ennek a meghiúsult fesztiválnak a történetét. A film további sorsát illetően sokáig élt bennem némi szomorúság. Kissé úgy éreztem, hasonlattal élve, hogy a szűz lány az esküvőjét követő nászéjszakát izgatottan várja, de a nászéjszaka elmarad. Némiképpen ez történt ezzel a filmmel is. Gyakorlatilag alig-alig vetítették az elmúlt harmincnégy évben, a televízióban sem játszották, nem készült belőle videó és DVD.

MN: A Szeretlek, szeretlek! szinte ismeretlen alkotásának számít. Ön azt mondta, ez a legszemélyesebb filmje.

AR: A témája nemcsak számomra a legszemélyesebb, hanem vélhetően minden ember számára. Hajdanán azzal a reménnyel láttam neki, hogy sikerül elmesélnem egy sci-fi-szerű, szürreális, képzeletbeli utazást az emberi emlékezetben. A létezés egy furcsa, kiismerhetetlen kaland. Nem értem, talán már soha nem is fogom megérteni, hogy miért vagyunk itt a földön, mi hajtja igazán az embert ennek az olykor csodálatos, olykor elrémítő utazásnak a megtételéhez, amit életnek nevezünk. Valójában oly keveset értünk, ismerünk magunkból, a világból.

MN: Eléggé változatos filmes utakon járta, járja be ezt a valóságot az újhullámtól napjainkig.

AR: Szerettem mindig mások történeteinek a "hátterében" maradni, akikhez elsősorban emberi, ha mondhatom úgy, eszmei, részben politikai, esztétikai, intellektuális vonzalom, kötődés fűzött. Többnyire mások történeteiben találtam a sajátoméra. Mindeközben igyekeztem megőrizni a függetlenségemet, a szellemi szabadságomat.

MN: Kiknek a történeteiben talált önmagára?

AR: Alain Robe-Grillet, Marguerite Duras, Jorge Semprun, Chris Marker, Agnes Jaoui, Jean-Pierre Bacri, hogy csak a legfontosabbakat említsem a múltból és a jelenből. Azt hiszem, van egy nagy félreértés velem kapcsolatban. Franciaországban és Európában mindmáig inkább a politikus, esztétizáló filmalkotót látják bennem.

MN: Hamis ez a kép?

AR: Nem hamis, de nem teljes.

MN: Mi tartozik a teljes képhez?

AR: Például az a rendező, aki éppúgy elkötelezettje a zenés műfajnak, a sanzonirodalomnak, az amerikai musicaleknek vagy éppen a klasszikus bulvárszínháznak, a sci-fi irodalomnak.

MN: Vajon ez a műfaji szerteágazás, ami az elmúlt évtizedekben jellemzi, nincs összefüggésben azzal, hogy a hajdani baráti-alkotói kötelékek után nem születtek újak, hogy jobban törekszik a közönség megnyerésére?

AR: Nem sírom vissza a múltat. A régi kötelékek helyett születnek újak, és ha ma körülnézek akár a filmszakmában, akár a közvetlen környezetemben, egyszerre örömmel és némi szomorúsággal tapasztalom, hogy mindenki fiatalabb nálam. Ettől még korántsem érzem magam korelnöknek, netán mesternek. Nincs számomra sajnálatra méltóbb, nevetségesebb, mint a legendává kövült élet. Amit viszont sajnálok, hogy olyannyira hiányzik a mai filmes közéletből a szellemi közösség, a kölcsönös kíváncsiság. A pillanatnyi anyagi érdekek mentén szövődött alkotói kapcsolatokból hiányzik bármiféle törekvés arra, hogy a film igazán betöltse szerepét, jelentőségét a társadalomban, az emberek fantáziájában, gondolkodásmódjában, kultúrájában.

MN: Ez a helyzet mennyiben változtatta meg az ön viszonyát a közönséggel?

AR: Ezzel kapcsolatban Marc Ophuls egyik mondását idézném, aki valahogy úgy fogalmazott, hogy nem követni kell a közönséget, hanem vezetni. Ha egy rendező túlságosan is arra fókuszálja szellemi és fizikai energiáját, hogy mindenáron megfeleljen egy lényegében hamis, kiismerhetetlen közönségképnek, akkor a sötét erdőben találja magát. Számomra mindig is elengedhetetlenül fontos volt, hogy megtartsak valamiféle távolságot, kívülállást, rálátást a világra, az emberekre. A kor előrehaladtával azonban az érzelmi megközelítés felerősödött bennem. Néha már-már egyfajta szentimentális állapotban találom magam. Nagyobb az igény bennem, hogy érzelmileg is beavassam a nézőket a filmjeimbe.

MN: Bizonyára tudja, sokan a szemére vetik, hogy az újhullám hajdani legendás alakjából a hétköznapi banalitásokat megközelítő képi mesélővé változott.

AR: Bárki bármit is gondol, a legnehezebb dolog eljutni a könnyedségig. Valahol az én filmes utazásom ezt példázza. Csak éppen azok, akik emiatt kritizálnak, egyről megfeledkeznek: a könnyedség sokszor látszat, amivel álarcként élünk. Azért öltjük magunkra, hogy eltereljük a figyelmet a lelki zuhanásainktól, egzisztenciális, érzelmi félelmeinktől. Én változatlanul ugyanarról mesélek, de nem ugyanúgy. Ez sokkal inkább stílusbeli, mint tartalmi kérdés. A közeljövőben például a Grál-legenda nyomában kalandozom, hogy újabb megválaszolatlan kérdéseket tegyek fel az emberi létezés értelméről.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."

Netanjahu háborúja

Izrael, vagy inkább az országot önmagával azonosító Benjamin Netanjahu miniszterelnök háborút indított Iránnal. Az akció deklarált célja az Izraelt létében fenyegető iráni atomprojekt felszámolása.

Dal a farkasoknak

Június 12-én Orbán Viktor exkluzív élő „interjút” adott Menczer Tamásnak a Harcosok Klubja tagjai számára a Fidesz békeharcáról. A miniszterelnök feltehetően úgy vélte, hogy saját online zászlóalja is gondban van, amikor az állandóan háborúban álló békekormány ideájának belső ellentmondását kell valahogyan feloldania azok számára, akiknek ebben a vakhit nem siet a segítségükre.