Cannes, 2002: Az elmaradt nászéj

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2002/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Volt nagy jövés-menés a pálmák alatt, de holnap már senki nem emlékszik semmire. Kerestünk hát valami állandóságot, valami értéket e cifra butikban. Egy embert, aki nem nyilatkozik se hetente, se akárkinek. Alain Resnais-t találtuk, a Tavaly Marienbadban, a Szerelmem, Hirosima rendezőjét.

Magyar Narancs: Nem tartja kissé megkésettnek a filmfesztivál tisztelgését életműve előtt?

Alain Resnais: Amíg élek, amíg élünk, semmi nem késő. Mérhetetlenül boldog és mérhetetlenül meghatódott vagyok. Annál is inkább, mert Cannes és én valahogy ritkán találtunk egymásra.

MN: Miért?

AR: Mostanában sok miértre keresik nálam a választ. Többek között arra, hogy miért ragaszkodtam ahhoz, hogy ez a tisztelgés ne pusztán a személyemnek szóljon, hanem a filmjeimnek. Tudja, a kor nem mentség semmire. Éppen ezért nem szeretnék a mozi nagy öregjének, vagy ami még rosszabb, emlékművének a szerepében tetszelegni. Tapasztalatom szerint az úgynevezett védett kor, amit a magaménak tudhatok, nem véd meg semmitől. Ha valamiért igazán fontos, hogy a fesztivál gondolt rám, az, hogy megtehetem ezt az időutazást egyik legkedvesebb filmemmel, a Szeretlek, szeretlek!-kel.

false

MN: Az időutazás kettős értelemben is igaz: egyfelől magának a filmnek a szövetét az idő adja meg, egy öngyilkosságra készülő férfi élet és halál közötti állapotában, másfelől ama emlékezetes 1968-as fesztivál kapcsán, amikor a párizsi események miatt félbemaradt a fesztivál.

AR: Leginkább az maradt meg belőle az emlékezetemben, hogy valóságos Hernani csatája dúlt a fesztiválpalotában, a zsűritagok, a részt vevő filmesek között. A valóság többszörösen átírta ennek a meghiúsult fesztiválnak a történetét. A film további sorsát illetően sokáig élt bennem némi szomorúság. Kissé úgy éreztem, hasonlattal élve, hogy a szűz lány az esküvőjét követő nászéjszakát izgatottan várja, de a nászéjszaka elmarad. Némiképpen ez történt ezzel a filmmel is. Gyakorlatilag alig-alig vetítették az elmúlt harmincnégy évben, a televízióban sem játszották, nem készült belőle videó és DVD.

MN: A Szeretlek, szeretlek! szinte ismeretlen alkotásának számít. Ön azt mondta, ez a legszemélyesebb filmje.

AR: A témája nemcsak számomra a legszemélyesebb, hanem vélhetően minden ember számára. Hajdanán azzal a reménnyel láttam neki, hogy sikerül elmesélnem egy sci-fi-szerű, szürreális, képzeletbeli utazást az emberi emlékezetben. A létezés egy furcsa, kiismerhetetlen kaland. Nem értem, talán már soha nem is fogom megérteni, hogy miért vagyunk itt a földön, mi hajtja igazán az embert ennek az olykor csodálatos, olykor elrémítő utazásnak a megtételéhez, amit életnek nevezünk. Valójában oly keveset értünk, ismerünk magunkból, a világból.

MN: Eléggé változatos filmes utakon járta, járja be ezt a valóságot az újhullámtól napjainkig.

AR: Szerettem mindig mások történeteinek a "hátterében" maradni, akikhez elsősorban emberi, ha mondhatom úgy, eszmei, részben politikai, esztétikai, intellektuális vonzalom, kötődés fűzött. Többnyire mások történeteiben találtam a sajátoméra. Mindeközben igyekeztem megőrizni a függetlenségemet, a szellemi szabadságomat.

MN: Kiknek a történeteiben talált önmagára?

AR: Alain Robe-Grillet, Marguerite Duras, Jorge Semprun, Chris Marker, Agnes Jaoui, Jean-Pierre Bacri, hogy csak a legfontosabbakat említsem a múltból és a jelenből. Azt hiszem, van egy nagy félreértés velem kapcsolatban. Franciaországban és Európában mindmáig inkább a politikus, esztétizáló filmalkotót látják bennem.

MN: Hamis ez a kép?

AR: Nem hamis, de nem teljes.

MN: Mi tartozik a teljes képhez?

AR: Például az a rendező, aki éppúgy elkötelezettje a zenés műfajnak, a sanzonirodalomnak, az amerikai musicaleknek vagy éppen a klasszikus bulvárszínháznak, a sci-fi irodalomnak.

MN: Vajon ez a műfaji szerteágazás, ami az elmúlt évtizedekben jellemzi, nincs összefüggésben azzal, hogy a hajdani baráti-alkotói kötelékek után nem születtek újak, hogy jobban törekszik a közönség megnyerésére?

AR: Nem sírom vissza a múltat. A régi kötelékek helyett születnek újak, és ha ma körülnézek akár a filmszakmában, akár a közvetlen környezetemben, egyszerre örömmel és némi szomorúsággal tapasztalom, hogy mindenki fiatalabb nálam. Ettől még korántsem érzem magam korelnöknek, netán mesternek. Nincs számomra sajnálatra méltóbb, nevetségesebb, mint a legendává kövült élet. Amit viszont sajnálok, hogy olyannyira hiányzik a mai filmes közéletből a szellemi közösség, a kölcsönös kíváncsiság. A pillanatnyi anyagi érdekek mentén szövődött alkotói kapcsolatokból hiányzik bármiféle törekvés arra, hogy a film igazán betöltse szerepét, jelentőségét a társadalomban, az emberek fantáziájában, gondolkodásmódjában, kultúrájában.

MN: Ez a helyzet mennyiben változtatta meg az ön viszonyát a közönséggel?

AR: Ezzel kapcsolatban Marc Ophuls egyik mondását idézném, aki valahogy úgy fogalmazott, hogy nem követni kell a közönséget, hanem vezetni. Ha egy rendező túlságosan is arra fókuszálja szellemi és fizikai energiáját, hogy mindenáron megfeleljen egy lényegében hamis, kiismerhetetlen közönségképnek, akkor a sötét erdőben találja magát. Számomra mindig is elengedhetetlenül fontos volt, hogy megtartsak valamiféle távolságot, kívülállást, rálátást a világra, az emberekre. A kor előrehaladtával azonban az érzelmi megközelítés felerősödött bennem. Néha már-már egyfajta szentimentális állapotban találom magam. Nagyobb az igény bennem, hogy érzelmileg is beavassam a nézőket a filmjeimbe.

Mai programok
MN: Bizonyára tudja, sokan a szemére vetik, hogy az újhullám hajdani legendás alakjából a hétköznapi banalitásokat megközelítő képi mesélővé változott.

AR: Bárki bármit is gondol, a legnehezebb dolog eljutni a könnyedségig. Valahol az én filmes utazásom ezt példázza. Csak éppen azok, akik emiatt kritizálnak, egyről megfeledkeznek: a könnyedség sokszor látszat, amivel álarcként élünk. Azért öltjük magunkra, hogy eltereljük a figyelmet a lelki zuhanásainktól, egzisztenciális, érzelmi félelmeinktől. Én változatlanul ugyanarról mesélek, de nem ugyanúgy. Ez sokkal inkább stílusbeli, mint tartalmi kérdés. A közeljövőben például a Grál-legenda nyomában kalandozom, hogy újabb megválaszolatlan kérdéseket tegyek fel az emberi létezés értelméről.

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2002/22. (05. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...