Magyar Narancs: Hogyan lehet az, hogy a dán filmkészítők rendre olyan morális dilemmákat boncolgatnak, amelyek egész életre kiható döntéseket öveznek? Kulturális vagy generációs dolog ez, netán maga a korszellem?
Susanne Bier: Szerintem inkább a korszellem a ludas. Ma már egyes amerikai tévésorozatok is belemennek húzós morális kérdésekbe. És határozottan tesztelik az erkölcsi értékrendünket.
MN: Akkor a „skandináv lelkületnek” nincs ehhez semmi köze?
SB: Az igaz, hogy szuicidálisak vagyunk. Skandináviában a legmagasabb az öngyilkossági hajlandóság, de ennek semmi köze ehhez az egészhez. Mivel mifelénk erősek az irodalmi hagyományok, a filmkészítők is elsősorban történetmesélőnek tartják magukat, nem pedig technicista képalkotóknak. Természetesen van a játékfilmnek egy másodlagos vizuális identitása, de az is a sztorit szolgálja.
MN: Mi vonzotta épp a gyermekrablás témájához?
SB: Írótársam, Anders Thomas Jensen (egyebek közt az Ádám almái alkotója – K. L.) azt mondta, hogy él a fejében egy kép valakiről, aki ellopja egy drogfüggő pár gyerekét. „Hm, ez érdekes”, vágtam rá, hiszen – éppenséggel az ő tudta nélkül – én is megszállottja voltam a gyerekrablóknak.
MN: Hogyan ismerkedett meg Jensennel, akivel 2002 óta együtt írja a dán filmjeit?
SB: Eljött az egyik filmem premierjére. „Helló, ez aztán igazán pocsék film volt.” Mire én: „Milyen kedves tőled, hogy eljössz a premieremre, és ilyet vágsz a fejemhez.” Elnevettük magunkat, annyira hihetetlenül illetlen volt a szituáció. Ugyanakkor nagyra becsülöm az őszinteséget, és sosem zavart túlságosan, ha egyesek nem szeretik a filmjeimet. Persze én is azt szeretném, ha mindenki csodálna mindent, amit mondok, amit lefilmezek, és amit főzök!
MN: Eddigi filmjei sem voltak laza sztorik, mindig nagyon komoly, életbevágó érzelmi problémákkal és lelki krízisekkel foglalkozott. Ám a Második esély (2014) mintha még a korábbiaknál is durvább lenne.
SB: Valóban radikálisabb, és nem is mentegetőzik emiatt. Én sem. Agresszív módon tálal fel egy extrém morális dilemmát: a gyerekrablás oly nagyon helytelen, mégis annyira jó érzést tud kelteni az elkövetőben. Úgy éreztem, ez a kemény hangnem illik a témához.
MN: Provokálni akarja a közönséget?
SB: Igen, de nem arról van szó, hogy érezzék magukat kiütve, hanem arról, hogy olyan élményben legyen részük, ami gondolatokat ébreszt bennük. Hőseim időnként elég antipatikus dolgokat cselekszenek, mégis mindig valamilyen szinten szimpatikusak maradnak. Ebben a filmben megyek el a legmesszebb ennek a szimpátiának a feszítésében.
MN: Filmjei intenzitása a saját egyéniségét is tükrözi?
SB: Mondhatjuk. Nagyon intenzív személyiség vagyok, ami elég fárasztó tud lenni. Nemcsak önmagam, de a környezetem számára is, szerintem a családom baromira meg van könnyebbülve, hogy ezt az intenzitást a filmjeim készítésébe ölöm. Legnagyobb félelmem az, hogy egy nap megszűnik bennem az az idegesség, hogy vajon ez a jelenet működni fog-e. Ha úgy megyek haza egy forgatási napról, hogy nem sikerült maradéktalanul megvalósítani azt, ami a jelenetben volt mint potenciál, az nagyon frusztráló érzés. Este nehezen tudok ezzel a tudattal elaludni – és mindig újra kell forgatnom a jelenetet. Enélkül nehéz annak a szemébe nézni, aki nem szereti a filmed, és azt mondani: „Lehet, hogy neked nem tetszik, de szerintem jó munkát végeztem.”
MN: Ha ilyen erős egyéniség, a producerekkel hogyan jön ki?
SB: Minél több részletet, indítékot kell elmagyaráznom a producernek a forgatókönyvvel kapcsolatban, annál jobban tudom majd megértetni ezeket a színészekkel is. A tesztvetítéseket is hasznosnak tartom, hiszen naivitás volna azt gondolni, hogy csak azért, mert te vagy az író-rendezője a műnek, teljes mértékben érted, hogy mit közvetít az anyagod, és mi az, ami nem jön át rajta. Sosem volt még olyan tesztvetítésem, ahol nem ért meglepetés.
MN: Filmjei többségében nagyon jól kidolgozott férfialakok állnak a cselekmény középpontjában, nem a nők. Ez tudatos?
SB: Az íróm, Anders Thomas Jensen, ugye, férfi, ennek ténye mindenképpen beleszűrődik a forgatókönyvbe. Ez inkább a pszichológusomra tartozna, de tény, hogy mindig nagyon erős baráti kapcsolataim voltak fiúkkal és férfiakkal, gyerekként és most is. Világéletemben jobban megértettem a férfiakat, mint a nőket.
MN: Apropó, megértés. Hőseit mindig apró rezdülésekből ismerjük ki igazán.
SB: Az ilyen kis pillanatokból áll a jellemábrázolás. Emlékszem, hogy a filmfőiskolán a drámatanár mindig arra buzdított, írjunk tele hosszú oldalakat a főszereplőink hátteréről, hova jártak iskolába stb. Mindig úgy éreztem, ez irtó felszínes módja a jellemzésnek. Mert azt feltételezi, hogy az illető helye a világban megszabja azt, ki is ő valójában. A jellemzés olyan kis mozzanatokból áll össze, hogy a fickó hogyan játszadozik egy tárggyal az asztalon, meg hogy megáll-e, mielőtt benyit egy szobába, vagy simán betrappol. Ezeket az apróságokat vizsgálni nekem kicsit olyan, mint amikor a gonosz gyerkőcök nagyítóval nézik a rovarokat.
MN: Hogy viseli a durva témák megjelenítését, magával maradnak bizonyos keményebb részletek?
SB: Nem. Úgy érzem, a nők gyakran keményebbek, mint a férfiak. Egyébként is szerintem az hamis mítosz, hogy ha nehéz jeleneten dolgozol, akkor az benned marad, amikor este hazamész. Mert a jelenetnek éppenséggel katartikus ereje van; s amikor elmentél a legvégső pontig, mindent beleadtál, amire csak képes vagy, akkor megkönnyebbülsz. Ezután gyakran már csak annyit kell tenned, hogy hazamész vagy sörözöl még egyet. Vannak rendezők, akik kicsit elhidegülnek a családjuktól, amikor egy kemény filmet készítenek, nekem ez nem menne. Elementáris szükségem van arra az érzelmi közelségre, amit a családom nyújt. Amikor a lányom kicsi volt, mindig megvesztegettem: kap tőlem édességet, ha engedi, hogy megpuszilgassam. Ami valószínűleg nem a legkorrektebb nevelési módszer.
MN: Építésznek készült.
SB: Azt hiszem, egy idő után sokkal jobban foglalkoztattak az emberek, akik térülnek-fordulnak azokban a terekben, amiket megtervezek, mint a terek maguk. Elkezdett érdekelni a díszlettervezés, s a forgatókönyveket olvasva rájöttem, hogy nekem valójában rendeznem kellene. Az építészeti tanulmányaimból eredően képes vagyok tervrajzokban gondolkodni. Ez lehetővé teszi, hogy a történeten felül álljak, és átlássam az egész struktúráját.
MN: Megváltoztatta az Oscar-díj az életét, a pályáját?
SB: Nagyon vagány dolog Oscart nyerni. Bár nem akarok hálátlan lenni, nekem azért a legizgalmasabb dolog mégis maga az alkotói folyamat.
MN: Rendezett filmeket amerikai stúdióknak is. Másként kell történeteket mondani a dán és az amerikai közönségnek?
SB: Nagyok a kulturális különbségek, ez kétségtelen. De a rendezői megközelítésem nem különbözött, viszont a forgatókönyvek eltérőek voltak. Egy dán sztorit nem lehet egy az egyben adaptálni Amerikában. Erről eszembe jut, amikor először jöttem ide, a torontói filmfesztiválra. Egyből egy amerikai partira mentünk, ami tele volt tipikus Los Angeles-i figurákkal. Ahogyan öltöztek, ahogyan beszéltek, ahogyan itták a koktéljaikat, mindenben teljesen amerikaiak voltak. Nagyon tudatában voltak annak, melyik ital mennyi kalóriát tartalmaz. Innen átmentünk egy francia partira, ahol meg mindenki olyan franciás volt! Fura, de a kulturális sztereotípiák pontosan működtek. Tehetünk úgy, mintha nem léteznének, de szerintem jobban tesszük, ha elfogadjuk és megértjük ezeket a kulturális különbségeket.
MN: Zsidó származása és identitása például befolyásolta a rendezői látásmódját?
SB: Apám menekültként érkezett Koppenhágába. A státusza az volt: „stateless”, vagyis hazátlan. Útlevéllel sem rendelkezett. Az egyén őseinek története meghatározza azt, hogyan definiálja önmagát. Nem kétséges hát, hogy a zsidóságom és a közelmúltbeli történések ismerete bennem azt váltották ki, hogy nagyon is tudatában voltam és vagyok annak a lehetőségnek, hogy a világ bármikor újra a feje tetejére állhat. Ez a tudat a neveltetésemből ered, és nyilvánvalóan beszüremkedik a filmjeimbe ilyen-olyan formában. Mindig izgatott, én vajon mit tettem volna az adott helyzetben. Mennyire megveszekedetten küzdöttem volna az életben maradásért? Ha ott vagyok a Titanicon, átmásztam volna másokon, hogy elsőként jussak a mentőcsónakba? Nem véletlen, hogy minden filmem lényegében moralitásdráma.
| Második esély Susanne Bier állandó írótársával, Anders Thomas Jensennel sorozatban gyártja modern melodrámáit, melyek nyomokban még mindig hordozzák a 2000-es évek elején oly vonzó Dogma-mozgalom csupasz, szikár formáit. Filmjei gyakran komplex morális dilemmagépezetek, melyekben a szereplőket jobb szó híján a sors és az általa hordozott tragédiák kapcsolják össze. Olyan emberekről mesél, akik nem is lehetnének távolabb egymástól, ám valami fatális véletlen mégis konfrontációra kényszeríti őket, csak a jóvátétel lehetőségét hagyva meg a kezükben. Legújabb filmjében is megtalálhatók ezek a vonások: hősei mintha egy görög tragédia szereplői lennének, bábok a sors kezében – a néző a közelgő végzetet már előre látva tehetetlenül nézi, ahogy két család élete a hajszálpontosan megírt forgatókönyv szerint készül összeütközni egymással. Bier és Jensen drámagépe most egy első ránézésre tiszta képletet dob ki: tisztes, idillben élő házasok és heroinozó, proli élettársak állnak szemben egymással. Az érzékeny Andreas és felesége figyelemmel és odaadóan neveli újszülött fiát, míg Tristan és párja elhanyagolja saját gyermekét. Mikor Andreasék fia váratlanul meghal, a férfi saját szemszögéből megindokolható, de morálisan nehezen védhető döntést hoz. Bier ezúttal még talán magához képest is zsigerig hatoló társadalmi tabukat hoz játékba: az anyasággal és a csecsemőkkel kapcsolatos legborzongatóbb traumákat. Ahogy a film halad előre, a néző egyre inkább kizökken kezdetben sem sziklaszilárd morális pozíciójából: lassan eltévedünk a személyes sorsok, élethelyzetek, igazságok szövevényében, nem tudjuk már, ki a jó és ki a rossz szülő. Bár a dramaturgia Andreas szemszögébe helyezi a nézőt, egyre biztosabbak leszünk benne, hogy amit ő helyesnek vél, az csak egy a helyes vagy épp helytelen utak közül. Bier a tőle megszokott elképesztő precizitással és érzékenységgel mozgatja egytől egyig kiváló színészeit, mindvégig a néző zsigereiben vájkálva, ám sohasem átesve a giccs vagy az erkölcsi prédikáció oldalára. Bacsadi Zsófia
A Cirko Film – Másképp Alapítvány bemutatója |
