Interjú

„Minden filmemet cenzúrázták”

Szepideh Fárszi rendező

Film

Az iraki–iráni háborúba kalauzolja nézőit a Szirén című animációs film, amely egy fiatal fiú felnövéstörténetén keresztül keresi a választ arra, hogy mit lehet tenni akkor, ha bombák hullnak az ember körül, s hogyan lehet anélkül ellenállni, hogy valaki fegyvert ragadna. A film iráni rendezője évtizedek óta Franciaországban él és alkot – az iráni politikai helyzetről és tinédzserkori bebörtönzéséről is kérdeztük.

Magyar Narancs: A Szirén középpontjában álló iraki–iráni háború idején tinédzser volt. Mire emlékszik az eseményekből?

Szepideh Fárszi: 15 éves voltam, amikor 1980-ban Irak megtámadta Iránt. Tisztán emlékszem rá. Alig két évvel jártunk a forradalom után, az ország még mindig eufóriában élt. Mindenki pozitívan tekintett a jövőbe, az embe­rek tele voltak reménnyel. Akkor még az volt az általános meggyőződés, hogy minden jóra fordul Iránban. Aztán a rezsim kezdett megváltozni, egyre inkább előtérbe került teokratikus jellege. De még mindig reménykedtünk – és akkor jött a háború. Egész absztrakt volt: több mint ezer kilométerre a fronttól, Irán északkeleti részén éltem a családommal, távol Teherántól és a déli, délnyugati területektől, amelyeket a bombázások leginkább érintettek. Mégis mindenkin eluralkodott a félelem. Semmi más nem számított, csak a háború. Élelmiszerből, benzinből is hiány alakult ki, egyre gyakoribbá váltak az áramszünetek; távol is a bőrünkön éreztük az eseményeket.

MN: A film cselekményének helyszíne a dél-iráni Ábádán. Miért ezt a várost választotta?

SZF: Ábádán kivételes hely. Akkoriban nem csak az ország, de talán az egész Közel-Kelet legnagyobb olajfinomítója működött itt, emellett a Perzsa-öböl egyik fontos kikötővárosának is számított, számottevő örmény közösséggel. Igazi multikulturális olvasztótégely volt, egészen egyedi, mágikus atmoszférával. Épp elhelyezkedése, jelentősége miatt szemelték ki az irakiak is, és már a háború kezdetén intenzív támadást intéztek ellene. A szomszédos Horramsár hamar az ellenség kezébe került, Ábádánt pedig valósággal ostrom alá vették, olyan volt, mint Sztálingrád. Rengeteg civil maradt a városban, akik a hadsereg vezetésével hónapokig hősiesen ellenálltak.

MN: Korábban drámákat, romantikus és dokumentumfilmeket rendezett, ez az első animá­ciója. Miért gondolta, hogy a háborús tematikához ez a technika illik a legjobban?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.