Magyar Narancs: Szinte zsinórban forgat kortársaival deviáns témájú, stílusú francia filmekben. Mi volt a "varázsszó", amivel az első nagyjátékfilmes Delphine megkísértette?A múlt csütörtökön mutatták be a fővárosi mozik a rendezőnő Véresen komolytalan (Carnages) című filmjét, mely egy újabb lendületes európai nekiveselkedés bizonyos hollywoodi babérok learatására. Ez van, ma már Európa válaszol - ezúttal a mi kérdéseinkre, konkrétan Párizsban, a neves elsőfilmes rendezőnő és a különösen jó nevű és jó családból származó főszereplő szájával.
MN: Feltételezem, hogy a bikaviadalok kultusza mögött nem pusztán formai megfontolásból választotta a bika "nézőpontját". Egyes keleti tanok és a vegetáriánusok szerint az állatok elfogyasztásával bűnt követünk el, mert a húsukkal együtt a lelküket is elfogyasztjuk, ami lázadást szít az emberi testben - akár betegségek formájában. Mi erről a véleménye?
Delphine Gleize: No comment. A legszemélyesebb szempontjaim vezettek. Valami ősi, megmagyarázhatatlan, már-már beteges vonzalom a bikaviadalok iránt. Tizenkét éves lehettem, amikor a szüleim elvittek egy bikaviadalra Carcassonne-ban. Az a tizenkét éves lány egy előadást látott csupán, aminek képtelen volt a mélyére látni. Egy dologra viszont kristálytisztán emlékszem: vizuális sokk ért, ahogy a viadal végén kivonszolták a bika tetemét. Amint a kis faajtók becsapódtak az arénában, arra gondoltam, hogy ezeknek az állatoknak éppúgy megvan a sorsuk, mint nekünk, embereknek. A továbbiakban, felnőtté érve, valóságos megszállottsággal kerestem a módját, hogy kitaláljam a viadalokban elvérzett bikák sorsát. Nos, ez a gyerekkori élmény vezetett el a felismerésig, hogy mindenkinek kell egy bika az életében.
MN: Milyen szempontból?
DG: Kell egy állat, történetesen egy szívós, küzdőképes, betörhetetlen lény, amelyik tükörképet tart elénk, amelyikben ráismerhetünk önnön életünk, sorsunk küzdelmeire, saját bika mivoltunkra.
MN: A viadalok szintjén értelmezi az emberi létezést?
DG: A corridákat ősi időktől fogva nagyon szigorú, behatárolt szabályok szerint vívják. Sokszor van olyan érzésem, hogy a mi létviadalaink azért tűnnek kilátástalannak, mert nem tartjuk be a szabályokat, mert folytonosan lázadunk ellenük.
MN: Ebben a tükörképjátékban az ön filmje akarva-akaratlanul almodóvari utalásokat tartalmaz, kezdve az élete első corridáját vívó torreádortól, aki kórházi ágyon végziÉ
DG: Igen, ott végzi, de nincs ápoló, aki beszélne hozzá. Ismerem, szeretem Almodóvart, mármint a filmjeit, a látásmódját. Imádom az Eleven húst, a Mindent anyámrólt vagy az utolsó filmjét, a Beszélj hozzát. Első látásra könnyű párhuzamot vonni, könnyű utánérzésről beszélni. De abba már kevesen gondolnak bele, hogy a Véresen komolytalan előbb született meg, mint a Beszélj hozzá. Végső soron sokkal inkább hízelgő, mint elbátortalanító, ha a nagy Pedróval vonnak párhuzamba. Ha van valami almodóvari a Véresen komolytalanban, akkor talán az a mód, ahogy a nőket megközelíti, szenvedélyesen, előítéletektől mentesen. "Ne papolj, hanem érezz! Üres hassal nem érdemes intellektualizálni!" Mellesleg ez a látásmód jellemzi a kortárs spanyol filmet, amelyben éppoly erős hivatkozási pont számomra Almodóvar mellett Medem.
MN: Chiara, egyetért azzal, hogy a Véresen komolytalanban az intellektualizálást megelőzi, felülírja a testiség, az érzékiség?
CHM: Mindenesetre kevesebbet beszélek a filmben, mint általában szoktak a túlzottan intellektualizáló művekben. Sőt az első jelenetem kimondottan testi, fizikai, brutális, ahogy az arénában a testek harcát vívom egy férfival, vagy a későbbiekben a medencében. "Ez a betörés bikamódra" - így kommentálta Delphine a jelenetet. Valójában egy nő betöréséről szól, aki mindenáron színésznő akar lenni. Egy nőről, aki minden döntését, következő lépését testi reakciók alapján hozza, nem annyira a rációja, észérvek alapján. És ezáltal egyre extrémebb helyzetekben találja magát. De tévedés ne essék, a testi jelenlét hangsúlyozása nem egyenértékű ez esetben a szexussal, a nőiséggel, az érzékiséggel. Jóval több köze van az állatisághoz, az állati mivoltunkhoz.
MN: Némileg zavartnak tűnt a filmben.
CHM: Most is zavart vagyok, olykor feszengő, de talán már kevésbé látszik meg.
MN: Felszabadítóbb érzés egy nő, történetesen egy korabeli nő kamerája előtt megmutatkozni?
CHM: Végre egy szerep, aminek több köze van a gyermeki ártatlansághoz, a naivitáshoz, mint a nőiességhez! Ez volt számomra igazán felszabadító Delphine kamerája előtt. Tény, ami tény: sokat dolgoztam női rendezőkkel, nem annyira választás alapján, mint inkább a véletlennek, a szerencsének köszönhetően. A női rendezők talán több fantáziával rendelkeznek, mint a férfiak. De nem esküdnék meg rá. Legyen egy rendező nő vagy férfi, az a bizonyos alkímia, amiről egyes színészek oly sokat beszélnek színész és rendező között, számomra sokszor blokkolólag hat. Egyet viszont bizton állíthatok: színészileg az a vágy hajt, hogy elégedettek legyenek velem, hogy maximálisan megfeleljek az adott rendező elvárásainak.
MN: Ebben a megfelelési szándékban mennyi a hódítási vágy?
CHM: Bizonyára nem kevés, de teljesen aszexuális, legalábbis a részemről. Egy forgatás már önmagában véve olyan komplikált, annyi kérdést tesz fel magának az ember filmezés közben, hogy igazán felesleges a dolgokat a nemek harcával, a hódítással tetézni. Egyszerűen felemészti az energiáimat, ha az első perctől nem tisztázott a kapcsolatom a rendezővel, ha hátsó szándékok is motiválnak.
MN: Szándékokról szólva, Delphine, nem félt attól, hogy a cím, Carnages (= mészárlások), sokaknak egy horrorfilmet ígér?
DG: Latin eredetű szó, a carnóból származik, ami húst jelent. Belgiumban például egyértelműen komédiának minősítették a filmet, más országokban, mint például Nagy-Britanniában, valóban azt hitték első hallásra, hogy horrorfilmről van szó. Annyi bizonyos, hogy nem volt könnyű a finanszírozása. Sokat kellett beszélnem a gyerekkori élményeimről, a gyerekkori képzelet csodájáról, a történet szürrealizmusáról, amíg megnyíltak a produceri pénztárcák. Végül három héttel az operaházi csecsen támadás után jött ki a film Franciaországban, és bizony nehéz volt a nézőknek elmagyarázni, hogy semmi köze nincs a valóságos mészárlásokhoz. Ráadásul az azóta megesett agressziók, háborúk, aktuálpolitikai események tükrében más összefüggésben viszonyulnak a címhez, amit semmiképpen sem szántam provokációnak.
Szentgyörgyi Rita
