A Jött egy busz című, 2003-ban készült szkeccsfilm zárótételéből (A 78-as Szent Johannája) fogant új nagyjátékfilmjét, a Johannát megjelenésünk napján kezdik játszani a mozikban.
Magyar Narancs: Miért gondoltad fontosnak, hogy egy másfél órás opust is készíts az anyagból?
Mundruczó Kornél: Igazából az történt, hogy a rövidfilmet fantasztikus volt megcsinálni: leginkább az maradt meg bennem, hogy olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha. Tóth Orsinak nyilvánvalóan jól áll a Johanna-szerep, és nagyszerű volt Tallér Zsófival együtt dolgozni, ráadásul nagyon régóta szerettem volna már kórházban forgatni. Petrányi Viktóriával gyorsan megírtuk hát a forgatókönyvet, Térey Jánossal a librettót, és az, hogy létrejöhetett, a következőnek tervezett filmem, a Delta csúszásának is köszönhető: a Johanna tehát "nem tervezett gyermek". A pillanatnyi vágy szülte. Nem tudom, hogy ha hosszú évek során gondosan előkészítem, megcsináltam volna-e.
MN: Kicsit játék, kísérletezés?
MK: Nem is kicsit. Rengeteg olyan formai dolgot próbáltam ki benne, amely már korábban izgatott rövidfilmek kapcsán. Most megmutatta magát, hogyan működik nagy szerkezetben, és mindez nagyon tanulságos.
MN: Az orvos, Trill Zsolt figurája néha meghökkentően hasonlít rád. Számított ez, amikor kiválasztottad a szerepre?
MK: Nem, hiszen nem látom magam kívülről. Azt persze észrevettem, hogy rettenetesen erős színész. Pejó Róbert a Dallas Pashamandéhoz csinált épp egy nagy castingot, s ebben lapozgattam, amikor egyszer csak annyira megfogott egy arc, hogy azt kérdeztem, úristen, ki ez az ember. Ami hasonló találkozás volt, mint Orsival anno, hiszen őt is képen láttam először. Semmiképpen nem volt szándékom a fiatal orvosban magamat elrejteni.
MN: Az eredeti Johanna-történetben épp a szüzesség misztikumából származik a főhős ereje. Nálad ez a visszájára fordult: itt a testét áldozza fel, szexualitása által ment életeket.
MK: A történet annyira régi és klasszikus, hogy talán már nincs is egyetlen egyezményesen elfogadott feldolgozása: ahány kor, annyiféle. Inkább azt érdemes vizsgálni, hogy melyik korban milyen tartalmat társítottak hozzá. Számomra az volt a legfontosabb, hogy olyan kemény legyen a szituáció Johanna körül, mint amilyen történeteket az ember a Bibliában olvas. Mint amikor Ábrahámot arra kéri az Isten, hogy ölje meg a fiát. Próbáltunk olyan kihívást találni, ami a közösség szemében felháborító. Johanna feladatot kap, egy képességet, amit nem utasíthat vissza. Élnie kell vele és ennek a súlyával.
MN: Ez a megváltás - ma?
MK: Inkább arról akart szólni, hogy van egy felboríthatatlan rendszer, amelyben egy ilyen lélek nagyon könnyen, látványosan és tragikusan pusztul el - az életben egyszerűbben és kevésbé látványosan. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy Johanna különálló, más, ismeretlen, törvényen kívüli - tehát a mi szemünkben veszélyes és felforgató. Egyértelmű, hogy pusztulnia kell, mert létével egyszerűen megrendíti a rend(szer)t. Ez nem egy bonyolult állítás, de van ereje az igazságának, mint minden legenda vagy mítosz alapjának.
MN: Mit jelenthet nekünk ma egy "operásított" Johanna?
MK: A "jó nővér" alakja jelen van a mindenkori szimbolikában, s tele van szexuális tartalommal. Azt hiszem, hogy ehhez mindenkinek van köze. ' nem kurva - csak el mer indulni kérdés nélkül a "hegyre", mint Ábrahám -, mert az lett neki mondva, hogy ez a feladata. Épp a kérdésnélküliség a lenyűgöző számomra a szentekben.
MN: Mennyire női film ez?
MK: Számomra nagyon az. Egyfajta társadalomkritika is. De feminista üzenetet nem akar közvetíteni, csak egy kórképet.
MN: Johannát a legenda szerint hangok irányítják mindvégig. Nálad nem: itt az utalhat erre a dimenzióra, hogy morfinista?
MK: Johannának monológokat írtunk: a morfiumáriát - az első csodaáriáját, majd a másodikat. Kvázi ezek a belső hangjai: a kétségei, vitái önmagával. Bugyutának találtam volna, ha hangokat hall, és arcokat vág hozzá, vagy inkább: én mint filmrendező, nem tudtam mit kezdeni ezzel, mert nem láttam magam előtt a szituációt. A morfiumot Johannánál azért volt fontos megmutatni, hogy ő nem csupán egy jó kislány: pénzt keresni ment bele a balesetbe és a reménnyel, hátha ott kábítószerbe botlik, és folytathatja önpusztító mivoltát, tehát a karakteréből következik, hogy ugyanolyan intenzíven jut el valaminek a mélyére, mint valaminek majd a csúcsára. Amennyire önpusztító, ugyanannyira adakozó (szent) a film második felében. Én ebben hiszek is, azt gondolom, hogy aki borzalmas energiákat kapott, az valamilyen irányban kisül. Ebben mindig istenkísértés van, akkor is, ha pozitív, és még akkor is, ha épp negatív a vektora.
MN: Hogy éled meg azt, hogy külföldön, fesztiválokon sikeresebbek a filmjeid?
MK: Nem egy gazdag befektető pénzéből dolgozunk, hanem egy állam mondja ki, hogy neki szüksége van a kultúrára, és a támogatásával megbíz tulajdonképpen azzal, hogy ezt adott esetben én szállítsam számára. Csak nagy szavakat tudok mondani: iszonyú felelősség, hogy ezeket a pénzeket az ember saját maximumát kihozva költse el, s aztán az ország jó hírét vigye, amerre csak tudja. A nézettség meg furcsa dolog: abban a szerencsétlen helyzetben vagyok - amit nem könnyű feldolgoznom -, hogy ezeket a filmeket jóval többen nézik meg külföldön, mint Magyarországon. Én viszont itt dolgozom, és egy kicsit közegvesztésként is élem meg ezt. Az, hogy a filmjeim ennyire kevés embert tudnak megszólítani itthon, nagyon remélem, hogy nem az én kudarcom. De talán picit időtállóbbak, talán több emberhez jutnak el még százötven év múlva is - nem hirtelen kell kitermelniük egy nézőszámot. Bár ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a televízió viszont sokszoros nézettséget jelent. A Szép napokat háromszor adta le a Duna Televízió, és Ausztráliából is kaptam leveleketÉ Változások előtt állunk, amelyek már el is indultak, sokan például letöltik a filmjeimet az internetről. Ami csak azért kár, mert elvész a mozizás, a közösségi élmény kultúrája.
