Az idei filmszemlén a legjobb női epizódszereplő díját nyerte Pacskovszky József Ég veled! című filmjében nyújtott játékával, a pécsi országos színházi találkozón meg a legjobb alakításért járó díjat a tatabányai Jászai Mari Színház Szerelem című előadásában megformált szerepével. E darab novembertől a Vidám Színpadon megy.
Magyar Narancs: Azon kevés magyar színészek egyike, akiket a színházi szakma mellett a film is hálás feladatokkal kínál meg. Úgy tűnik, válogathat a szerepekben.
Tóth Ildikó: Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, majd minden évben dolgozhatom egy filmben, de megmondom őszintén, a filmszerepekben nem válogatok. A filmezés olyan ritka pillanat egy színész életében, hogy ha a forgatókönyv nem kritikán aluli, akkor elvállalja. Engem a szerepek megtalálnak.
MN: Mégis, ha a filmszerepeit nézzük a Jadviga párnájától a most, nyáron Szabó Istvánnal forgatott Rokonok Linájáig, többségük nagy ívű, drámai szerep.
TI: Minden színész arca hordoz egy karaktert. A vásznon nagyon sokat számít, amikor az ember pusztán megjelenik, anélkül, hogy megszólalna vagy bármit is csinálna. A tekintet, az arc megmutathat egy sorsot, függetlenül attól, hogy a színész milyen tehetségű, korú, hogy szép-e vagy sem. Két kiváló művész közül mindig azt fogja választani a rendező, akinek a karaktere jobban hordozza az eljátszandó szerep sorsát.
MN: A filmszakma idén egy epizódszerepért jutalmazta. Jó időben jött a díj?
TI: Nagyon fontosak a díjak, persze kell hogy legyen az emberben annyi egészséges önbizalom, hit, hogy nélkülük is meglegyen. Vannak olyan lehetőségek, amikor a szerep akkora kihívás, hogy ha azzal egy színész élni tud, akkor minden bizonnyal díjazzák is. Persze munka közben ezen nem gondolkodik az ember. Amikor Dettre Gábor Felhő a Gangesz felett című filmjét bemutatták, úgy éreztem, hogy fontos és figyelemre méltó alkotás született - kicsit rosszul esett, hogy a zsűri említést sem tett róla. Amit az Ég veled! epizódszerepéért nyertem, jó időben ért, de váratlanul.
MN: Kompenzálták volna a Dettre-filmért?
TI: Nem tudom. Nem hiszem.
MN: Jól látom, hogy az eszköztelenség a filmszínészi védjegye?
TI: Amikor befejeztem a főiskolát, rájöttem, hogy a legnehezebb színészi feladatok egyike kimenni a színpadra, megállni és elmondani három mondatot anélkül, hogy közben teszem azt kiöntenék egy pohár vizet, vagy hogy valami hókuszpókuszt csinálnék. Ahhoz, hogy ezt az "eszköztelenséget" használni tudjam, kellettek azok az évek, amelyek alatt az ember tapasztalatokat gyűjtött, megismerte a saját határait, megtanulta használni a tehetségét, jó időben mozgósítani az erőit. Ma már nem vagyok kiszolgáltatva annyira magamnak - amit tudok, azokat az igazságokat, amelyeket a rendezőkkel közösen kikutatok, meg is tudom mutatni. Persze, ez nem rögtön és nem mindig sikerül, de a filmezésben pont az a legizgalmasabb, hogy amikor a "tessék" szó elhangzik, képes vagyok-e megcsinálni azt, amit akarok.
MN: Az Ég veled!-ben és a Rokonokban is ilyesmire törekedett?
TI: Igen, bár a szituációk olyanok voltak, hogy nem is nagyon lett volna másra lehetőségem. Az Ég veled!-ben van egy fogda, benne egy asztal és két szék, az egyiken ül a László Zsolt alakította, ítéletre váró gyilkos férfi, a másikon az általam játszott kriminálpszichológus nő. Izgalmas volt megmutatni, hogy ők ketten hogyan vonzódnak és nem vonzódnak egymáshoz, hogyan csillan fel előttük egy másik élet lehetősége egy lehetetlen helyzetben. Mindezt a két arcnak kellett elmondania, a vásznon csak a tekintetük létezik. A Rokonokban Szabó István hasonló módon, ugyanerre koncentrált; arra, hogy a történések hogyan tükröződnek az emberi arcokon. A forgatás alatt érdekes volt elgondolkodni azon, hogy Lina miért jutott el egy zárt, szűk keretek között zajló élethez, és hogyan tartotta magát ehhez. A férje (Csányi Sándor - a szerk.) főügyész lett, hirtelen megnyílnak a lehetőségek számukra, a nő azonban kellő racionalitással és önismerettel rendelkezik ahhoz, hogy belássa: a csábítás hamis útra viheti a kapcsolatukat.
MN: Miről szól a színészi lét?
TI: Hogy az ember színész, és szerepek sorát játssza, folyamatos kutatást, komoly önismeretet igényel. A munka állandó fejlődést, előrelépést, valaminek a megértését jelenti. A színész nem csak egy szerepet, egy egész előadást is képvisel annak reményében, hogy az előadásnak üzenete van, és az a lenn ülők számára is fejlődést jelenthet. A színházcsinálás számomra a legelevenebb művészeti ág, ami a leginkább élő módon tudja értelmezni azt a világot, amelyben élünk.
MN: És ha csönd van, ha nincs felkérés?
TI: Akkor várakozás van. Az ember gondolkodik azon, hogy miért pont ez a helyzet, miért pont így van. Én nem kezdek keresgélni. Kitalálhatnék persze magamnak feladatokat, de feltöltődési időszakokra is szükség van, olyan periódusokra, amikor az ember nem csinál semmit.
MN: Hosszabb ideje szabadúszóként dolgozik. Nem hiányzik a társulati lét?
TI: Amióta szabadúszó vagyok, talán kicsit többet és sűrűbben kellett volna színpadra állnom, volt évad, amikor egyetlen munkám volt. Az állandóság, a folyamatosság hiányzik. Egy társulat csapat - amelyből az ember táplálkozik, amelyre számíthat, a szerepek és az előadások egymásra épülnek, tudatosabban követik egymást a feladatok. Az elmúlt években nem kerestem a lehetőségeket, fatalistább vagyok ennél: úgy gondoltam, majdcsak kialakulnak a dolgok. És végül is kialakultak: a tatabányai Jászai Mari Színházban jelen vagyok, minden évadban gondolnak velem, és számítanak rám.
