Magyar Narancs: Mit tart A cápa legmaradandóbb hatásának?
Laurent Bouzereau: Azt, hogy 50 évvel a bemutatója után még mindig beszélünk róla – és okkal tesszük. Nem sok film állta így ki az idő próbáját. A legtöbb ilyen idős mozi mára régiesnek, avíttnak tűnik, ezeket csak úgy tudjuk értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy mikor készültek.
MN: Miért van ilyen hatással az emberekre még ma is?
LB: Ez egy vérbeli szerzői film. Egy olyan rendező készítette, aki nem elégedett meg azzal, hogy egy szörnyeteges B-filmet készítsen. Volt egy víziója, és megtalálta az eszközöket ahhoz, hogy életre is keltse. Korábban nem igazán fordult elő, hogy a szörnynek saját hangja lett volna. Spielberg egy univerzális nyelv, a zene segítségével ezt is megoldotta. Mindegy, milyen nyelven nézzük a filmet, azt a két, kísérteties hangot biztosan megérti mindenki. Volt szerencsém együtt dolgozni a zeneszerzővel, John Williamsszel, és elég sokat foglalkoztam a munkáival is – elemi erővel hatnak a zenéi. De ez csak egy apró szeletként járult hozzá a film időtlenségéhez. Az is kellett, hogy a mű szinte rögtön a popkultúra részévé vált. A szintén 1975-ben induló szkeccsműsor, a Saturday Night Live már az első évadában paródiát készített belőle. Sorra jelentek meg az ilyen témájú képregények… A politika is lecsapott, a Universal stúdió kénytelen volt hirdetésben leszögezni, hogy ez csak egy film. De beszélhetnék a helyszínválasztásról is. Spielberg ahelyett, hogy egy könnyen felismerhető, népszerű helyre, mondjuk, Miamiba helyezte volna a cselekményt, a könyvhöz hasonlóan maradt egy aprócska szigeten, és egy ilyen helyen is forgatta le az egészet: a massachusettsi Martha’s Vineyard-szigeten, amely szinte semmit nem változott azóta, mintha megfagyott volna az idő ott. Épp ezért a filmet sem érezzük kínosnak, mondjuk, a jelmezei, például a fürdőruhák miatt. S emlékszik, hogyan játszik rá a film a félelem jól ismert kliséire?
MN: Steven Spielberg híresen nem szereti újranézni a saját mozijait, a jubileum tiszteletére viszont A cápával kivételt tett. Ön többször dolgozott már vele, számtalan filmjéhez készített például werkfilmet. Ő hogyan tekint A cápára?
LB: Leginkább az határozza meg az érzelmeit, mennyit kellett szenvednie ezért a filmért. Forgatás közben, ami csak tudott, elromlott, s ezek a nehézségek mély nyomokat hagytak benne. Többször beszélt róla, milyen rémálmok gyötörték. Még a siker után is poszttraumás stressz szindrómában szenvedett. Közben mégis ez volt az a film, amellyel sikerült alkotóként kivívnia magának a teljes autonómiát és szabadságot. Az ezt követő projektje, a Harmadik típusú találkozások egy sokkal személyesebb film volt, de soha nem tudta volna így elkészíteni A cápa sikere nélkül. Ez az ambivalens érzés pedig máig ott van benne. Persze ez nem egy olyan dolog, ami mindennap foglalkoztatja. De láttam rajta az izgatottságot, amikor a forgatásról kérdeztem. Előjöttek az érzelmei, felszikrázott a humora, sorra előbuktak a szép és a fájdalmas emlékek. Mit nem adnék, ha filmre vehetném, miközben A cápát nézi! Korábban azt mondta nekem, az egyetlen filmje, amelyet bármiféle rossz érzés nélkül újra tud nézni, az Az elveszett frigyláda fosztogatói. De könnyen lehet, hogy azóta már ez is megváltozott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
