Sebestyén Balázs: Meglepett ez a felkérés...
Magyar Narancs: Ezt hallottam a hangodon a telefonban: már-már gyanakvóan kérdezted, hogy miért.
SB: Hát, nem nagyon tudom vagy tudtam idáig magam a Narancsban elképzelni. A kereskedelmi tévékben fellelhető bulvárosabb figurák egy-egy tévékritikát leszámítva nem sűrűn fordulnak meg nálatok. Miért engem választottatok?
MN: Talán mert miközben a bulvárban dolgozol, olykor - akár élő adásban - szarkasztikus megjegyzéseket teszel vele kapcsolatban.
SB: Abszolút megvan bennem ez a kettősség. Kinn is vagyok, benn is vagyok: miközben levezénylek mondjuk egy Való Világot, egyrészt meg akarom mutatni, hogy ez egy jó műsor, másrészt néha kilépek a műsorvezetői szerepből, és külső szemlélőként beszélek arról, hogy ez a figura vagy esemény milyen. A nézők szeretik, ha néha összekacsintasz velük, és magát a műsort is kikarikírozod egy kicsit - ezeket az eszközöket teljesen tudatosan használom. Persze sokan nem értettek egyet azzal, hogy egy műsorvezető állást foglal, de én nem tudtam megállni. Mondjuk nem is nagyon akartam.
MN: Az RTL-nél direkt szeretik, hogy be-beszólogatsz nekik?
SB: Ezt nekem abszolút megengedi a csatorna, tudják, hogy a személyiségemhez hozzátartozik, hogy néha kívülállóként cinikus megjegyzéseket teszek. Nyilván vannak bizonyos határok, amiket be kell tartani, de azt gondolom, hogy a csatorna azért ad nekem műsorokat, hogy ez a típusú életszemlélet megjelenjen bennük.
MN: Ez egy szerep, amit a zenetévé óta hurcolsz magaddal?
SB: Nem, én alapból egy ilyen kritikus és önkritikus alkat vagyok. Nem úgy megyek be dolgozni, hogy ha ma nem lesz kinek beszólnom, akkor éjjel álmatlanul fogok hánykolódni, csak egyszerűen vannak helyzetek, amiket nem állok meg szó nélkül. Csak tudod, ez az ország olyan, hogy mindenki híres akar lenni, aztán ha összejön neki, és te őszintén elmondod róla a véleményedet, akkor jó eséllyel baromira megsértődik, jön a per meg a hiszti. Mintha a közszereplők nem lennének arra felkészülve, hogy kritika érheti őket.
MN: Mi van olyankor, amikor ebben a közegben kell némi időt eltöltened, például ha elmész egy buliba?
SB: Celebritásokat felvonultató társasági eseményekre nagyon keveset járok, mert ezeknek a színvonala általában a béka feneke alatt van. De ha elmennék, se lenne sok félnivalóm, mert ha ezek a hírességek, akikről elmondom a véleményem, a szívükre teszik a kezüket, pontosan tudják, hogy igazam van. Az meg, hogy ebből a közegből ki szeret és ki nem, teljesen hidegen hagy.
MN: És az, hogy a közönség szeret-e?
SB: Az egy elég bonyolult viszony: a néző egyrészt örül, hogy én bizonyos dolgokat kimondok, aztán másnap megkövez, hogy miért mondok ilyesmit, majd harmadnap megint nagyon szeret. Nem egy állandó, feltétel nélküli szeretet, amit mi kapunk, hanem egy billegő lábakon álló valami.
MN: Mindig is azt tervezted, hogy tévés leszel?
SB: Nem. Csak úgy jött.
MN: Mi akartál lenni?
SB: Inszeminátor... Na jó, nem tudom. Sose értettem, hogy 18 évesen az embernek miért, honnan kéne ezt tudnia. Amikor kamasz vagyok, lázadok, koncertekre akarok járni és hasonlók, akkor honnan a francból tudjam, hogy mit akarok csinálni 40 éves koromban? Jelentkeztem jogra, mert szerettem a magyart és a törit, de pár ponttal lemaradtam, aztán jelentkeztem szociológiára, oda felvettek, de addigra elment tőle a kedvem.
MN: Hogy jött a tévézés?
SB: Húszéves voltam, amikor egy haverom mondta, hogy menjünk el a Z+ (azóta már Viva - I. Zs.) válogatására - elmentem, és felvettek. A tévézés teljesen más volt akkor, mint ma, nem volt se TV2, se RTL. Csupa kamasz került be akkor a zenecsatornához, ahol eleinte minden a kísérletezésről szólt, hisz abszolút nem értettünk a tévézéshez; kaptunk egy kamerát, és azt hittük, mindenhatóak vagyunk.
MN: Ez az attitűd a neten Sebestyén Balázs, a tahó címen futó videóban is elég jól látszik.
SB: Az ennek a kísérleti fázisnak a mellékterméke. Egyébként egy belső használatra készült bakikazettából lett kimásolva az anyag.
MN: Ez neked nem kínos?
SB: Amikor felrakták (2000 tájékán), az borzasztó volt, és a bevágott anyagok között van olyan, amit így utólag bánok. Azon az látszik, hogy egy félig-meddig lázadó kamasz mikrofonnal a kezében ártatlan embereket kap el és egzecíroztat. Baromi nagy felelősség ezt csinálni, de mi akkor ezt nem tudtuk, de még a főnökeink se tudták, hogy kamaszokat nem lehet így szélnek ereszteni egy kamerával. Azóta elkezdtem megtanulni ezt a szakmát, és a hülyéskedésből fokozatosan hivatássá vált. Abban, hogy az anyag felkerült a netre, egy jó dolog van: rájöttem, hogy mit nem akarok már csinálni. A legszomorúbb az lenne, ha 33 évesen még mindig azt tartanám szórakoztatónak, hogy emberekhez megyek oda az utcán, és kiröhögöm őket.
MN: Szigorúan bizalmas című könyved a belső útkeresésről szól. Az emberek kíváncsiak egy bulvárműsorokat vezető srác spirituális tanácsaira, elfogadják hiteles forrásnak?
SB: Szerintem igen - talán pont a bennem lévő kettősség miatt. Amikor a könyv kijött, azt hittem, hogy el fog menni öt-tíz ezer példány, és végül ötvenezer fogyott, pedig nem a bulvárról vagy magánéleti titkokról szól. Iszonyatos igény van az emberekben a szellemi táplálékra, de maguktól nem biztos, hogy megtalálják. A munkám pedig miért lenne akadálya annak, hogy ilyesmivel is foglalkozzak? Ahhoz, hogy valaki keresse az útját, és meditációs gyakorlatokat végezzen, nem kell egy barlangban ülnie napi 12 órát - ez a spirituális szemlélet abszolút harmonizál a felpörgetett életmóddal.
MN: Abban azért csak van némi ellentmondás, hogy a könyv szerint az anyagi javak mit sem érnek, miközben az utolsó oldalain ott van egy rendelési étlap, néhány kivágható utalvány és pár hirdetés.
SB: Ahhoz, hogy te meg tudj jelentetni egy könyvet, és hogy aztán azt a könyvet ne csak könyvesboltban árulják, hanem olyan emberekhez is eljusson, akik a hétvégéjüket egy bevásárlóközpontban töltik, szponzorok kellenek. Ez ilyen egyszerű. Aki nem nyitott az ezoterikus dolgokra, az a könyv alapján azt hiheti, hogy aki a belső utat keresi, annak szakadt ruhákban kell járnia, és egy barlangban keresnie a megvilágosodást, de az útkeresés nem erről szól. Én ugyanúgy használom a pénzt, utazom, megveszem a jó dolgokat, de úgy gondolom, hogy ha ezek a dolgok nem lennének meg az életemben, attól nem lennék kevesebb. A mindennapokban ott van a fejlődés lehetősége, az élet mindig feladatok elé állit, amit többféleképpen is megoldhatsz: jól és még jobban. Mindig azt szoktam mondani, hogy Istentől kaptuk azt, akik vagyunk, hogy kikké válunk, az a mi ajándékunk Istennek. Dolgozz azon, hogy jobb ember legyél, a többi nem igazán számit.
MN: Van abból belső konfliktusod, hogy - mint azt a könyvben is kifejted - nem tartod sokra a celebeket, miközben ugyanabban a szférában ténykedsz, mint ők?
SB: Ezt így nem állítottam, hogy nem tartom őket sokra, csak egyszerűen úgy gondolom, hogy tiszavirág-életű az ő hírnevük, főleg, ha nincs mögötte valódi teljesítmény. Ha túl sokat szerepelsz a bulvárban, ha túl sokat adsz magadból, akkor eggyé válsz velük, amit valóban nem szeretnék. Az én magánéletem ezért van ilyen hermetikusan elzárva. Tudatos döntés, hogy csak akkor szerepelek bulvárlapban, amikor tényleg kell.
MN: És mikor kell tényleg?
SB: Műsorok kapcsán például jól jön egy-egy kisebb interjú, de amikor a fiam körül már óriási hiszti volt, mert nem akartam beállni a gyerekeikkel haknizó hírességek sorába, akkor egyéves kora körül végül belementem, hogy készüljön róla pár fotó. Ez is úgy jött, hogy a Morning Show-ban elmondtam, hogy megyünk Halász Judit-koncertre, egy bulvárlap kinyomozta, hogy hol lesz, odajöttek zugfotózni, majd bekerült az újságba pár kép a gyerekről, kikockázott fejjel. Egy szülő meg valahogy nem akarja kikockázott fejjel látni a gyerekét, úgyhogy elmentem a másik hetilaphoz, és mondtam, hogy oké, most az egyszer megmutatom a fiamat. Azóta békén hagynak, és nem írják többé a gyerekről, hogy biztos azért nem mutatom meg, mert beteg, mert nyúlszájú, mert csúnya - ha nem adsz semmit a bulvárnak, akkor egy ilyen degenerált őrületet kreálsz. A bulvár egyébként is nagyon furán működik: ha egy lapnak nem adok semmit, akkor bármit megírhat (és meg is ír rólam), mert nem kell félnie, hogy megszakad köztünk a nem létező kapcsolat - szóval jobb egy kicsit jóban lenni velük. Ennek ellenére a legtöbb lappal nem vagyok túlságosan jóban, sőt. Most is több sajtóperem zajlik.
MN: Mennyi kell ahhoz, hogy pereskedni kezdj?
SB: Ha a családomat bántják, illetve ha megsértik a privát szférámat. Ne gondolja már azt egy lap, hogy lazán leközölheti a címemet és a házam fotóját. Az egyik most zajló sajtóperem erről szól, és meg is fogom nyerni. A cikk megjelenése után konkrét autóforgalom volt a házunk körül, sőt volt, aki éjjel beszökött a kertbe. Ilyenkor finoman megpróbálod rávenni az illetőt, hogy menjen el, és erősen igyekszel nem használni olyan kifejezéseket, amik hirtelen eszedbe jutottak. Tudom, hogy a mi munkánkhoz sajnos ez is hozzátartozik, de amennyire lehet, igyekszem minimalizálni, illetve irányítani a köztem és a bulvárlapok közti viszonyt. Olyat például sose vállalok, hogy elutazom a családommal valahova, és aztán leadom egy szerkesztőségnek a fürdőgatyás fotóimat.
MN: Vannak, akik elküldik egy szerkesztőségnek a privát képeiket?
SB: Persze. Van, aki előbb hívja az újságírót, mint az anyját, ha tönkrement a házassága. A Fókusz szerkesztősége ott van mellettünk, számtalanszor láttam, hogy milyen "véletlenül elkeveredett" intim videókkal és fotókkal bombázzák őket bizonyos celebek. 'k ebből élnek, és azért nem is akarok rosszat mondani róluk, mert én sokkal szerencsésebb helyzetben vagyok: van egy olyan napi jelenlétem különböző médiumokban, hogy erre nem szorulok rá. Lehet, hogy ha kevesebb munkám lenne, akkor én is mesterségesen próbálnám fenntartani az egzisztenciámat azzal, hogy elmegyek ilyen-olyan rendezvényekre pár ezer forintért, vagy fotókat küldözgetnék magamról mindenfele.
MN: Hogy látod a jövődet?
SB: A rádió egy állandó dolog, sokkal kiszámíthatóbb piac. A tévé folyamatosan változik, ott egy évre lehet előre tervezni. Szeretnék majd egy állandó, klasszikus late night show típusú műsort. Egyedül az a baj ezzel, hogy harminc olyan ember van, akit meg tudnék hívni, illetve többet is lehetne, de ennyit néznének meg. A Zárórát nagyon imádom, Veiszer Alinda érdekes és értékes emberekkel beszélget, de tíz vendégéből jó, ha egyre kíváncsi lenne egy kereskedelmi csatorna közönsége. Számomra az lenne izgalmas, ha értelmes beszélgetéseket folytathatnék szórakoztató körülmények között, megkímélve magamat és a nézőket a csapból is folyó celebektől.
MN: Ehhez kompromisszumokra lesz szükség mind részedről, mind az RTL részéről.
SB: Igen, ez nyilván egy nagy csata lenne. Már beszélgettünk erről a csatornával, mindig elhatározzuk, hogy az idén vagy jövőre, aztán egy reggel kiderült, hogy megint lesz Való Világ, így a Late Nighttal kapcsolatos tervezgetést elhalasztottuk. Ami egyébként nem baj, élveztem a műsort, és hatalmas nézettséget produkált.
MN: Elolvastam pár veled kapcsolatos kommentet a neten - többségük elég kemény.
SB: Én ezeket sose olvasom. A kommentelőkről is van egyfajta átfogó képem... De most komolyan, ki az, akinek van kedve, ideje és energiája egy napilapban megjelenő cikk internetes formáját kommentálni? Ezek általában rosszindulatú, irigy, nemritkán ostoba megjegyzések. Ha ezeket olvasgatnám, és utána zokogva hívnám fel az anyámat, akkor nem lennék erre a pályára való. Megosztó személyiség vagyok, de ez nem baj. Akit mindenki szeret, az unalmas. Mondjanak rólam bármit, csak ne azt, hogy "Ki is ő? Ja igen, az a kis aranyos fiú".
