"A kérdés ugyanaz" - Moby

  • - rpd -
  • 2011. július 7.

Film

Az amerikai dj és producer, Richard Melville Hall, ismertebb nevén Moby volt az idei VOLT Fesztivál egyik sztárfellépője. A 45 éves zenész lassan 15 éve az elektronikus zenei szcéna egyik markáns figurája. Péntek esti koncertje előtt sikerült elkapnunk néhány kérdésre.

Magyar Narancs: Az igazi világhírt az 1999-es Play hozta meg a számodra, amiből több mint 10 millió fogyott világszerte. Ma teljesen más időket élünk: ha legújabb lemezed, a Destroyed pár százezres eladást produkál, már komoly eredményről beszélhetünk. Mennyiben változtatja meg ez a munkamenetedet? Többet koncertezel például?

Moby: Nézd, egyedül élek, van egy szép házam, van egy nagy stúdióm, és nincsenek anyagi gondjaim. Azok a változások, amik a zeneiparban az elmúlt évtizedben zajlanak, inkább az együtteseket érintik kellemetlenül. Ahol öt ember zenél, ott mindig megoszlanak a kiadások és a költségek, de kevesebb a bevétel - és olykor több a konfliktus. A szólózenészek közül a változások inkább azokat érintik, akik multimilliárdosok akarnak lenni, és mindenhova magángéppel repülnek. Ez lehet, hogy banálisan hangzik, de én tényleg azért írok zenét, mert szeretem ezt csinálni. Sosem csinálok úgy lemezt, hogy közben azon töprengek, miként tudok belőle minél több pénzt csinálni, sokkal inkább az érdekel, hogy minél több emberhez eljusson, és minél többen szeressék. A koncertek ma jelentősebb bevételi forrást jelentenek, mint korábban, a legtöbb munkámat viszont ingyen csinálom - például ha remixeket készítek vagy épp más lemezén segítek be.

MN: Ma már képtelenség úgy berobbanni, ahogy neked sikerült a 90-es években. Könnyebb eljutni a közönséghez, viszont akkora a verseny, hogy szinte átláthatatlan, mivel lehet kitűnni a többiek közül.

M: Ez igaz, viszont szerintem igazából az a fontos, hogy a zeneipar ma sokkal inkább a középosztályhoz tartozik, sokkal több ember számára jelent megélhetést, mint a korábbi évtizedekben. A nyolcvanas-kilencvenes években kevesebb, de ismertebb előadó volt sikeres, és ők eszméletlen mennyiségű lemezt adtak el, óriási vagyonokat halmoztak fel, míg a többség szenvedett. Ma viszont sokkal több zenész tud megélni dj-zésből, remixek készítéséből; live acteket csinálnak vagy épp videojátékokhoz írnak zenét.

MN: Viszont sokkal többen is próbálnak betörni a piacra. Gondolom, te is ezernyi mp3-at kapsz. Mitől lesz ma valakiből világsztár?

M: Az egyetlen dolog, ami nem változott, annak a módja, amiként a zenére reagálunk. Hogy milyen hatást vált ki belőlünk a hangzás, és mi miként válaszolunk rá érzelmileg. Csak ez az, ami konstansnak tekinthető. Akár a laptopodon írsz zenét, akár akusztikus gitáron, akár a Sonynál próbálod meg kiadni, akár a MySpace-en - nem számít. A kérdés mindig ugyanaz marad: hogy milyen hatást tudsz kiváltani a hallgatóból. Jut eszembe, a MySpace létezik még egyáltalán?

MN: 2009-ben te is felemelted a hangodat, amikor a RIAA (az Amerikai Lemezkiadók Szövetsége) kétmillió dollárra büntetett egy minnesotai anyukát, amiért nem jogvédett zenéket töltött le az internetről.

M: Az én problémám a RIAA-val és a hozzájuk hasonló szövetségekkel az, hogy épp a zenétől próbálják megóvni a hallgatóközönséget. A lemezkiadók megélhetésére, a zeneipar üzleti oldalára, és nem a valódi megoldásokra koncentrálnak. Nem veszik figyelembe, hogy ebben a történetben a valódi, a szakrális érték maga a zene. Minden, ami a zene köré felépült - tehát a zeneipar -, arról kell szóljon, hogy miként lehet segíteni a művészeket abban, hogy ma a lehető legkönnyebben eljuttassák a zenéjüket az arra éhes közönségnek. Ha nem ezt teszik, az csak idővesztegetés.

MN: Nemrég úgy nyilatkoztál, hogy a jövőben nem turnézol az Egyesült Államokban, mert nincs időd arra, hogy kisvárosokban félházas koncerteket adj 300-400 ember előtt.

M: Ha számba veszem, mennyi helyen zenéltem már, akkor azt kell mondanom, hogy Amerikában szeretnek a legkevésbé. Sőt a legnépszerűtlenebb abban a városban vagyok, ahol születtem: New York Cityben. Ott adom a legkisebb koncerteket, ott vagyok a legkevésbé sikeres, és ott utál a sajtó a leginkább. Ha tartok egy bulit New Yorkban, a megjelentek 75 százaléka biztos, hogy nem helyi. De ha például Kanadában vagy Mexikóban lépek fel, szeretnek az emberek - csak az Egyesült Államokban nem.

MN: Mégis, mi lehet ennek az oka?

M: Talán a politika. A Bush-éra alatt nagyon nagyra nyitottam a számat: rengeteget és harsányan kritizáltam a republikánusokat és a politikai vezetést. És hát tudni kell, hogy Amerikában a média-konglomerátumok jelentős részét jobboldali politikai erők, illetve hozzájuk kötődő magánemberek és cégek tulajdonolják. A Clear Channelt, a CBS-t, a Fox Newst, hogy csak párat említsek. És ők szisztematikusan ekézik azokat a zenészeket és művészeket, akik inkább a demokrata oldal felé húznak.

MN: Gondolom, emiatt vettél részt John Kerry demokrata jelölt 2004-es kampányában is.

M: Nézd, én egyedül nőttem fel, és hippik neveltek, méghozzá abban a ma már elfeledett szellemiségben, hogy - erejéhez mérten - egy kicsit mindenkinek tennie kell azért, hogy a világ jobb hely legyen. Sok mindent szeretek Amerikában: szeretem a Simpsonst, a Family Guyt, David Lynchet, de mindennél jobban szeretem azokat az alapvető elveket, amik miatt ez az ország felemelkedett. A vallásszabadság, az önkifejezés, a szólás és a sajtó szabadságának védelme - ezek nem lehetnek puszta üres szólamok. És azt láttam, hogy jött George Bush, és elkezdett taposni mindazon értékeinken, amelyek miatt ez az ország szerethető hely. Szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy a republikánusok megpróbálták ezt az országot egy kvázitotalitárius állammá alakítani. Nekem ez fájt, és tenni akartam ez ellen.

Neked ajánljuk