"Mozartot sokkal könnyebb hazudni" (Borbély Mihály dzsessz- és népzenész)

  • 2002. március 14.

Film

Magyar Narancs: Azt hangoztatva indítani dzsesszklubot, hogy az valóban a zenéről szóljon, s nem a vendéglátásról, mérhetetlen idealizmust vagy hallatlan mákot feltételez. Neked melyik adatott meg?

Magyar Narancs: Azt hangoztatva indítani dzsesszklubot, hogy az valóban a zenéről szóljon, s nem a vendéglátásról, mérhetetlen idealizmust vagy hallatlan mákot feltételez. Neked melyik adatott meg?

Ötszáz forintos beugróval - és a büfében hasonlóképpen barátságos árfekvéssel - dzsesszklubot indított Szentendrén a Borbély Műhely. Miért tűnik manapság rendhagyónak egy ilyen vállalkozás - ezt próbáltuk körüljárni Borbély Mihály zenekarvezetővel, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének tanárával.

Borbély Mihály: Mindkettő. A szerencse annyiban, hogy van egy jól működő zenekarom, amelyben a társaimmal - Baló István dobossal, Horváth Balázs bőgőssel és Szabó Dániel zongoristával - azt érezzük, hogy valamiféle mondanivalónk van. De hogy ez négyünkön kívül érdekel-e másokat is - arra leginkább a koncerteken lehet választ kapni. A dzsessznek pedig mindig is a klubok voltak a mozgatórugói, a klubok családias légkörében felszabadultabban lehet játszani. Amikor ilyen koncertekre jártam, nagyon szerettem, hogy két méterre ülhetek egy muzsikustól, és közelről hallhatom a hangját, láthatom az izzadságát - és ez a közelség inspirálja a zenészeket is. Egy nagyobb, többezres fesztiválon az, hogy a színpadon ezer méterre vagyunk egymástól, hogy nem ismerjük a technikát, az a biztonsági játék irányába tolja el a zenekarok előadását. Egy klubban más. Közel vagyunk egymáshoz és a közönséghez; rögtön érezzük, hogy merre mehetünk és merre nem. Ezért viszonylag sokat játszottunk a pesti klubokban, de legtöbbször az volt az érzésünk, hogy ezek a helyek nem a zenéről szólnak elsősorban. Ma általában az értendő dzsesszklub alatt, hogy jól lehet enni-inni, és közben a színpadon vagy a sarokban játszik egy zenekar. Ez a két dolog gyakran jól kiegészíti egymást, és akkor rendben is van, de létezniük kellene olyan dzsesszkluboknak is, amelyeknek alapvetően koncertjellegük van, ahol lazán, oldottan, egy sörrel a kézben lehet dzsesszt hallgatni. A hetvenes-nyolcvanas években főleg ezt jelentette a dzsesszklub. A Petőfi Sándor utcai Építők Dzsesszklubban is volt büfé, de amikor a zenészek játszottak, minden idegszálunkkal arra figyeltünk. Ilyen jellegű klub mára nagyon kevés helyen maradt Magyarországon, inkább csak vidéken található, ahol a művelődési házakban egy-egy megszállott szervezőnek még fontos ez a zene.

MN: Alighanem a legtöbb dzsesszzenész azt tartja magáról, hogy mondanivalója van, és hogy jól jön neki a visszajelzés; dzsesszklubja mégsem indul.

BM: Hogy végül is felvállaltunk egy ilyen klubot, ahhoz hozzátartozik, hogy pomázi lévén nekem a második otthonom Szentendre. Gyermekkoromban ott kezdtem a zeneiskolában zenét tanulni, onnan indultunk a Vujicsics együttessel, a mai napig az a hazánk, ahol a legtöbbet próbálunk és játszunk. Rendszeres dzsesszklub azonban soha nem működött Szentendrén, ugyanakkor feltételezhető volt, hogy a művészetek városában adott lehet egy olyan dzsesszrajongó réteg, amelyből kialakítható egy klub közönségbázisa, nem beszélve Budapest közelségéről. Amiről le tudtunk mondani, az a pénz. Szerencsére a művelődési ház támogatta azt az elképzelésünket, hogy legyen egy ilyen hely, és hogy a bevételen osztozzunk - a többi zenekar vélhetően azt nem vállalja, hogy egy ilyen valóban alulról jövő kezdeményezést kitalpaljon.

MN: A zenekaroddal meg kellett azért harcolnod, hogy gyakorlatilag pénz nélkül játsszon?

BM: Nem. Amikor felvetettem, hogy lehetne egy klubunk, de a művelődési háznak nincs rá pénze, azt mondták, ha van egy olyan hely, ahol nyugodtan játszhatjuk a zenénket, ahol állandó műhelymunkát folytathatunk, akkor a pénz nem olyan fontos kérdés.

MN: Amikor azt mondod egy helyről, hogy nem a zenéről szól, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy ott inkább csak a "jó vacsorához szól a nóta"?

BM: Lényegében igen, de én ezt megértem. Persze sok dzsesszzenész berzenkedik amiatt, hogy arra kérik: dallamosabb számokat vagy közismert sztenderdeket játsszon - nem egy ilyen történetet hallottam. Az egyik zenekarommal én is játszottam olyan helyen, hogy utána azt gondoltuk: ide többet nem jövünk. De mondom, végül is ha valaki működtet egy ilyen helyet, és pontosan tudja, hogy nem a zenekarokból, hanem abból származik a bevétele, hogy ott esznek-isznak, akkor nyilvánvaló, hogy inkább azt figyeli, nincs-e olyan vendég, akit vacsora közben zavar a zene vagy a hangerő. Más kérdés, hogy néha nagyon megalázó tud lenni egy ilyen szituáció. Nemrég két olyan eseményről is hallottam, hogy jó nevű külföldi zenészeknek le kellett állítaniuk a koncertet, és szólni a közönségnek, hogy jobban figyeljenek a zenére, és kicsit csendesebben mulassanak. El lehet képzelni, hogy akkor milyen a hozzáállás a magyar zenészekhez. Időnként tényleg szomorú és lehangoló.

MN: A művelődési házak zöme viszont arra kényszerül, hogy kiadja a termeit, vagy tanfolyamokat szervezzen, különben nem tudja fedezni a működési költségét. Mennyi esélye van így annak, hogy a dzsesszklubok hagyománya fennmaradjon?

BM: Nagyon kevés. Azok a szervezetek, amelyek próbálják összefogni a dzsesszmuzsikusokat, így a Magyar Jazz Szövetség és a Zeneművész Szakszervezet, most éppen azon ügyködnek, hogy a helyére kerüljön a magyar dzsessz a kulturális életben, hogy legyen egy kifejezetten rá vonatkozó támogatási-pályázati rendszer. Hogy a huszonegyedik század egyik fontos kortárs zenei irányzataként tartsák számon, ne csak szórakoztatózeneként - még ha van olyan ága is.

MN: Ugyanakkor az is felmerül, hogy menynyire van ma a levegőben ez a műfaj; hogy hasonló progressziót jelent-e manapság, mint a hetvenes-nyolcvanas években? Nem lehet, hogy az ezredfordulóra egyszerűen érdektelenné vált a magyar dzsessz?

BM: Az közismert tény, hogy a közönségnek ma mást jelent a dzsessz szó, mint akkoriban. Dzsesszrajongónak lenni a hetvenes években valamiféle szembenállást is jelentett, az zeneszociológiai tartalommal párosult. Mára ez a "politikai állásfoglalás" jelleg megszűnt, s a dzsessznél avantgárdabb dolgok is megtörténnek Budapesten. De nem lett rosszabb. Én persze elfogult vagyok, mert a főiskolán tanítva látom, hogy milyen kísérletek születnek, hogy milyen tehetségek kerülnek ki, és tudom, hogy a dzsesszt a kortárs zene és a népzene felől menynyi új hatás éri. Hiszen éppen attól speciális a magyar dzsessz, hogy nem a legújabb amerikai irányzatokat másolja, mint az ötvenes-hatvanas években, hanem - természetesen a dzsessz anyanyelvének ismeretében - a Kárpát-medence, Közép-Európa zenéjéből indul ki. Nagyon sok érdekes produkciójával találkozom a fiatalabb és az idősebb generációnak is; szóval nem gondolom, hogy a jelenlegi színvonal rosszabb lenne, mint a hetvenes években. A dzsessz az egyik legőszintébb zene a világon. Ugyanolyan őszinte és szívből jövő muzsika, mint a népzene; és azonnal tetten érhető, ha valaki hazudik a színpadon. Mozartot sokkal könnyebb hazudni, mint dzsesszt vagy népzenét.

MN: A tanítványaidnak mit mondasz: szerencsésebb, ha a dzsessz mellett van egy polgári foglalkozásuk, s így nem kényszerülnek esetleg kínos kompromisszumokra, vagy ha haknizva, így-úgy-amúgy, de nem tágítanak a zenétől?

BM: A növendékek azt a tanácsot becsülik meg a legjobban, amelyik őszinte, és az életüket a legfontosabb kérdésekben próbálja eligazítani. Volt, aki azt javasolta nekik, hogy "gyerekek, ebben az országban... jobb, ha már most abbahagyjátok...", de számomra elképzelhetetlen, hogy egy csillogó szemű fiatalnak, aki hajlandó a széllel szemben is, azt mondjam, hogy inkább egy polgári foglalkozást válasszon. Azoknak, akik csak úgy tudják elképzelni az életüket, hogy zenéljenek, a szakmai feladatokat kell elrendezniük. Hogy jól tudjanak kottát olvasni, hogy mindent tudjanak a hangszerükön, hogy azokban a produkciókban, amelyekben alkalmazott zenészként részt vehetnek, megbízható minőséget nyújthassanak. Onnantól kezdve aztán majd jogukban áll eldönteni, hogy a piacorientáltabb vagy a szakmailag hitelesebb irányban haladnak-e tovább. Én azt gondolom, hogy egy dzsesszzenész a megélhetésért való küzdelem során sok mindent bátran elvállalhat, ha egy produkció - legyen az popzene vagy world music - megfelel a szakmai tisztesség és alaposság követelményeinek, és örömet jelent számára.

Marton László Távolodó

(A Borbély Műhely legközelebb március 19-én üzemel a szentendrei Duna-parti Művelődési Házban; vendége: Aknai János)

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.