Magyar Narancs: Kabosék, Kellér, Rejtő Jenő, illetve Nagy Endre vagy Kazal László áll közelebb hozzád?
Litkai Gergely: Királyhegyi Pál, őt nagyon szeretem. Meg az idősebb Kabost. A többiekkel valahogy nem kerültem nagy barátságba. Ha előkerül a pesti kabaré témája, mindig azzal álltok elő, hogy a Nagy Endre-i hagyomány így meg úgy. Szerintem meg az, amit mi csinálunk, annyira napi műfaj, hogy még az áthagyományozhatóságával is csínján bánnék. Egyébként Nagy Endrét nagyon becsülöm, főleg azért, mert fénykorában raccsolva, dadogva sikerrel állt színpadra, ami, lássuk be, nem kis küzdelem. Napi aktualitásokból élt és dolgozott, ami akkor sem volt könnyű. Ma pedig, amikor megemelkedett az emberek nevetési ingerküszöbe, neki is sokkal nehezebb dolga lenne.
MN: Pedig úgy tűnik, mintha a napi, főként politikai aktualitások kifigurázását nagykanállal bírnánk fogyasztani. A Dumaszínházba például hónapokkal előre érdemes jegyet foglaltatni.
LG: Ez inkább azzal függ össze, hogy öt éve építjük ezt a struktúrát. A Godot előtt nem volt egyetlen hely sem, ahová a stand-up műfaját be lehetett volna vinni. Öt év szervezési munkája mostanra hozza meg a gyümölcsét. Azt is, hogy Kovács Kristóf producer gyámkodásával az RTL Klub heti rendszerességgel műsoridőt szorít ki az itteni műfajnak.
MN: A stand-up a hálás kabaréműfajok közé tartozik. Anyagilag mindenképpen, hisz a kiadási oldalon csak egy dobogó kell a humorista alá, a bevételi oldalon pedig: a vendég jegyet vesz, eszik, iszik, költ.
LG: A legelején is az volt a legfontosabb, hogy a piac szabályai szerint kell a műfajt működőképessé tenni. A kabaré, a humorista munkája is olyan, amit ha kiraksz egy racionális piacra, akkor meg lehet mérni, mennyit ér. Öt évvel ezelőtt konkrét termék se nagyon volt. Méhecske típus vagyok, a sok apró munka érdekel. Nem gondolkodtam távlatokban, inkább csak úgy, hogy ha ezt, majd azt megtesszük, akkor az jó lesz. Nem azért szervezem az egészet, hogy híres legyek, hanem mert nekem fontos és élvezem is.
MN: Bános Tibor könyvében (A Pesti Kabaré 100 éve, Vince Kiadó, 2008 - a szerk.) az áll, hogy 2000 óta "van valami, de nem az igazi". Nem zavar, hogy nem vagy benne a névjegyzékben?
LG: Fölöslegesen dolgoznék, ha névjegyzékeknek tenném. Este fel kell menni a színpadra, és tízből legalább kilencszer nagyon jónak kell lenni, hogy a felszínen maradj. Amit mi humoristaként teszünk, az nagyon pragmatikusan fogalmazva szimplán vendéglátóhelyi szórakoztatás. Szervezőként azt mondom, hogy Budapesten öt helyen működik már Dumaszínház, de ott vagyunk Debrecenben, Szegeden, Szombathelyen, Zalaegerszegen, szinte az összes megyeszékhelyen. Sőt, Nógrádban kifejezetten erősek is vagyunk, mert Salgótarjánban és Balassagyarmaton is működünk. Felépítettünk egy olyan terméket, amit az eredeti helyszínre, klubokba, vendéglátó-ipari helyiségekbe vittünk el, és ott - nem meglepő módon - jól is működik.
Hogy nem vagyok, vagyunk benne egy könyvben, nem foglalkoztat. Inkább az a borzasztó, hogy ha 1995-ben kezdünk bele, akkor 2000-re ugyanígy működőképessé vált volna a rendszer. Csak akkor nem volt senki, aki belevágjon. Pedig sokkal jobban örülnék, ha ma lenne még négy olyan kabarészínház, ahol fel tudnánk léptetni a műsorainkat, ahol nem csak stand-up futna, és ahol állami támogatás nélkül is megélne egy-egy társulat. Ahol tényleg kabaré menne, ahogy Berlinben, vagy ahogy az a második világháború előtt volt az Andrássy úton és az Oktogonnál a Körúton.
MN: Egy interjúdban azt olvastam, hogy téged nagyrészt nem érdekel, hogyan reagál a közönséged. Eszerint az írás fontosabb a sikeres előadásnál?
LG: Nem igaz, hogy nem érdekel a fogadtatás, mert azért megyek oda, hogy megnevettessem az embereket. De az igazi örömöt az jelenti, ha írok valami vicceset. Azt élvezem, hogy voltam már például fűtéstechnikai humorblokk, van egy komplett számviteli műsorom, szóval az élet legváltozatosabb területeivel is viccelhetek. Azt is szeretem, amikor a színpadra kell állnom, de az írás és az előadás közt minden színtiszta gyötrelem. Az utazgatások nagyon fárasztóak, ráadásul Magyarország nem az a hely, ahol kérni kell, és megkapod, hanem üvölteni kell, verni az asztalt, akkor is, ha eredendően jó szándékkal jöttél.
MN: Versenyjoggal foglalkozol civilben. Ez csak látszólag vicces?
LG: Maradjunk annyiban, hogy jelentősebb humorista vagyok, mint ügyvéd.
MN: Meg lennék lepve, ha bármikor is úgy éreznéd, hogy révbe értél, hátra lehet dőlni, és csak az írásra vagy a szervezésre összpontosítani.
LG: Én is meg lennék. Szeretnék több tévés és kabaréműfajt is megújítani, muszáj folytatni a tehetségkutatást, keresni kell tovább a jó írókat, még, még előadókat is. Csak így lehet abban bízni, hogy véget ér az az időszak, amikor olyanok is gyártanak műsorokat, akik halálosan unják az egészet, miközben az egész műfajnak tesznek alá. Így lehetne megint egy jó korszaka a magyar kabarénak, ahol az sem maradhatna büntetlen, ha a napilap kritikusa egy produkciót cincálva rosszul írja le a viccet, nem annak a szájába adja, akitől az elhangzott, és mindezek összegzéseként azzal húzza le az egész produkciót, hogy "nem volt olyan rossz, mint a Szeszélyes Évszakok". Mondhatnánk, hogy ez egy vicc, de ez inkább egy mai tragédia.
