Nem csak a nap fogyatkozik, a család is: egyedül a legkisebb fiú, Yves kerül ki épségben a családi autó roncsai közül, szülei és testvérei mind odavesznek a balesetben. De nem elég túlélni a katasztrófát, túl kell élni azt is, ami ezután következik: ebben a kisfiú kórházi ágyához rendelt pszichológus igyekszik segíteni, a gyerek feje felett marakodó rokonokkal szemben azonban a pszichológus asszony is tehetetlen.
Stefan Haupt rendező kamerája viszont sok mindenre képes, például a manapság oly ritka visszafogottságra: nincs semmi trükk, semmi hivalkodás, tiszta, rendes, tágas, élményszerűen karbantartott zürichi szobabelsőkben karbantartásra szoruló lelkek ütköznek meg egymással az előállt drámai helyzetben. A pszichológus befogadná a gyermeket, a szobaszám meg is lenne hozzá, de a családi konszenzus már kevésbé, a kisfiú rokonai sem teszik könnyebbé a helyzetet, és múltbeli árnyak is akadnak, a csontvázak kifelé tartanak a szekrényekből.
Ahol ekkora a fájdalom és a fennforgás, ott elkél a biztos kéz és az önmérséklet, Haupt mindkettőben erős, és a színészválasztása is tökéletes. Alighanem a pszichológus szerepét volt könnyebb kiosztani, a rendező saját otthonában találta meg a legalkalmasabb színészt, a felesége, Eleni Haupt személyében. Frau Haupt és az Yves-t alakító Noé Ricklin kifogástalan kettőst alkotnak, az pedig nem a film saját erénye, hanem egyszerű, helyi adottság, hogy a háttérben kirajzolódó, svájci egészségügyi és szociális rendszer magyar szemmel majdhogynem a science-fiction kategóriájába emeli ezt a nagyon is földhözragadt drámát.
