Film

Napszemüvegen át

Ross Adam–Robert Cannan: Kim Dzsongil bemutatja
szerző
TPP
publikálva
2018/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Viszolygást keltő film, több értelemben is. Nehéz undor nélkül nézni az immár generá­ciók óta pszichopata tömeggyilkosok által irányított Észak-Korea turbósztálinista életképeit, a Nagy és Még Nagyobb Vezetők iránti forszírozott rajongás vérfagyasztóan nevetséges megnyilvánulásait.

Az amerikai rendezőpáros dokumentumfilmként forgalmazott dolgozata az állati rettegésnek és delíriumos beszűkültségnek ebből az abszurd birodalmából ígér egy együttérzésünkre és felháborodásunkra igényt tartó, pokoli történetet. Két elrabolt dél-koreai filmes (egy színésznő és volt férje, a neves rendező) történetét, akik többéves raboskodás, átnevelés után a filmrajongó diktátorfi kényére fellendítik a kommunista ország filmgyártását, majd egy külföldi útjukon megszöknek, menedékjogot kapnak az USA-ban, és könnyek között kitálalnak.

Több baj is van mindezzel. Magának a sztorinak a hitele is egy nem túl jó minőségű magnófelvételen alapul, amelyen a későbbi diktátor hangja hallható. A színésznő, Cshoj Un Hie beszámolóján túl ez az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a ponyvaregényes fordulatokban bővelkedő, több feloldatlan ellentmondással is terhelt, s széles körben kétségbe is vont történet megállja a helyét, s nem tudható, nincs-e itt-ott kozmetikázva. A három év alatt, anyagi korlátozások nélkül létrehozott 17 film (odahaza épp csődbe ment a túlontúl ambiciózus rendező cége), a külföldi koprodukciók, a fesztiválok, díjak, ünneplés, a kommunista kényúr kitüntető barátsága ugyan szóba kerül, de a riporter mellőzi a kézenfekvő keresztkérdéseket.

Nagyobb baj, hogy a megrendezett, utólag „archívosra” roncsolt, karcolt jeleneteket bőséggel tartalmazó, ezeket a jeleneteket a valódi dokumentumokkal megkülönböztethetetlenül elkeverő film nemcsak esztétikai, de etikai zsákutca is – mint egyébként az egész, aggasztó módon divatba jött, a narratív manipulációt nemcsak megengedő, de (álságos módon a művészi kreativitásra hivatkozva) kifejezetten támogató műfaj, úgy, ahogy van. Hogy a verbális közlések merő illusztrálása a történetmesélés legalacsonyabb színvonalát jelenti, azt talán nem kell bizonygatni (hang: „és akkor elutaz­tam Szingapúrba”, kép: a delikvens repülőn utazik; hang: „elrejtettem a magnót egy retikülben”, kép: női kéz magnót tesz egy retikülbe – ilyenek). Ennél nemcsak érdekesebb, hitelesebb, izgalmasabb a közléseket tevő ember arca, de felmérhetetlenül több információt is hordoz: a gesztusai, a tekintete, a határozottsága vagy elbizonytalanodása stb. (a művésznő itt kizárólag napszemüvegben áll a kamera elé). Ennél is fontosabb azonban, hogy az eljátszatott s az igazi archívok közé vegyített jelenetek a valóságosság, hitelesség benyomását akarják kelteni, esélyt sem adva a befogadónak, hogy saját véleményt alakítson ki a látottakról, hiszen a néző vagy nem érzékeli a „művészi” átverést, vagy elbizonytalanodik afelől, hogy mit milyen szemszögből kellene néznie.

A dokumentumfilm, ha nem valóságos történések, események, folyamatok megértésére, megértetésére, átélésére irányuló, az alkotó (nem mindentudó, hanem) empátiával, alázattal közelítő pozícióját világosan felvállaló törekvés, akkor nem dokumentumfilm, hanem igénytelen játékfilmpótlék, amely visszaél a néző azon reflexével, hogy a látottakat hiteles közlésként fogadja el. Ez a végiggondolatlan, primer hatásokat szívesen alkalmazó, de alapvető információkat figyelmen kívül hagyó film is olyan, mintha valaki egy, ha nem is tudományos, de valóságos történésekre, adatokra hivatkozó esszében tényként próbálna elfogadtatni általa (meglehet, jóhiszeműen) feltételezett dolgokat.

Forgalmazza a magyarhangya

szerző
TPP
publikálva
2018/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...