A lehetetlen tájszólásban beszélő tahó vidékiek szájából kilóg a kapanyél, de nem csak a szívük van aranyból, népszerű mozifilmet is lehet bazírozni rájuk. Az Isten hozta az Isten háta mögött tíz évvel ezelőtti sikere és Dany Boon rendezői befutása a szeretnivaló bunkóknak és az ő röhejes dialektusuknak vót köszönhető – kézenfekvő tehát, hogy az utóbbi időkben egyre laposabb humorú filmeket jegyző író-rendező-főszereplő elővegye a sikeres receptet. Ezúttal Mucsáról elszármazott divatos formatervezőt alakít, aki éppen karrierje csúcsára ér az álságos és a való élettől elidegenedett párizsi művészvilág kellős közepén, amikor betoppan megtagadott rokonsága, s a feje tetejére állítja gondosan felépített, ám hazugságokon, törtető szívtelenségen és nagyképű elitizmuson alapuló életét.
Rövid időn belül már a második vígjáték cselekménye épül egy dramaturgiai funkciójú fejsérülésre. Amy Schumer (Túl szexi lány) után Dany Boon is ütődött lesz egy fizikai ütődéstől: a kínosan elcsépelt fordulat átmeneti személyiségcserét idéz elő. Nevet is rajtuk környezetük, ám a vicces állapot elmúltával hasznos felismerésekre jutva (a jóság fontosabb, mint a szépség, a szeretet többet ér a karriernél, ilyenek) ők mondanak ítéletet a romlott világról.
A francia komikus persze lényegesen jobb színész, íróként, rendezőként ügyesebben szövi a történetet, s bár ő is használt szituációkból építkezik és ismerős poénokat sütöget el, könnyedebben, szellemesebben oldja meg a tőle évi rendszerességgel elvárt mozis nevettetés feladványát.
Forgalmazza az ADS Service
