Magyar Narancs: Tényleg átverte?
Volker Schlöndorff: Kezdjük az elejéről! Wilder nagy nehezen mondott csak igent az interjúra. Ragaszkodott hozzá, hogy stúdióban csináljuk, profi világítással, profi sminkkel, profi mindennel. Klasszikus rendezőportrét akart, olyat, ami a lehető legjobb fényben ábrázolja, én viszont az irodájában akartam beszélgetni vele, kötetlenül. Végül azzal szereltem le, hogy megígértem, később majd megcsináljuk a rendes portréfilmet is, de előbb hadd beszélgessünk mindenféle fakszni nélkül egy kamera előtt. Csak úgy, előkészítés gyanánt. Wilder nem akarta, hogy az így készült anyag valaha is napvilágot lásson, de én, minden tiszteletem ellenére, bemutattam a filmet. Wilderhez eljutott a kedvező fogadtatás híre, s jött a második menet. Kénytelenek voltunk leülni és egyezkedni. Kezet sem akart fogni velem, annyira sértve érezte magát. Hiába erősködtem, hogy fiatalon ő se tett volna másképp. Végül abban maradtunk, hogy Európában lemehet a film, de az Államokban csak a halála után lehet bemutatni. Azt hiszem, Audrey, a felesége ragaszkodott ehhez. Nem akarta, hogy Wildert esendő emberként lássák; aki izzad, aki egy hátvakaróval vakargatja magát. A legkínosabban talán az érintette, hogy Wilder beszélgetés közben gyakran váltott németre.
| ||
MN: Ennyire kínos volt németül megszólalni Hollywoodban?
VS: Hát, az biztos, hogy nem volt kívánatos előhozakodni a német gyökerekkel. Még egy osztráknak sem. Amerikában Wilder sosem használta az anyanyelvét. A németekkel is angolul beszélt. Lehet, hogy a mesterével, Lubitschcsal kivételt tett. A portréfilm hosszabb, német változatában kikocsiztunk Wilderrel Lubitsch sírjához a temetőbe. Lubitsch mellett hű titkárnője, Trudy nyugszik. Wilder szerint azért, hogy a mester még holtában is diktálhasson.
MN: Wilder utolsó filmje, a Haver, haver csúnyán megbukott. Amikor az interjú készült, már közel egy évtizede nem rendezett. Nem volt keserű emiatt?
VS: Már az utolsó előtti filmjét, a Fedorát is sokan alibifilmnek tartották. Münchenben forgatta, a befektetők nem a filmművészetben, hanem az adóterheik csökkentésében voltak érdekeltek. Úgy érzem magam – mondta Wilder –, mint a bankrabló, akitől megkérdezi a bíró, hogy miért rabol folyton bankot. Hát, mert ott van a pénz. Azért ment Münchenbe, mert ott volt a pénz. Ez már nem egy rendes hollywoodi film volt. Már ekkor tudta, hogy hamarosan véget ér a karrierje. Hogy csalódott lett volna? Mélységesen az volt, de örült, hogy forgathat William Holdennel.
| ||
MN: Hogyan jutott Wilder közelébe?
VS: Kétszer is ellátogattam a Fedora forgatására, látni akartam munka közben. Wilder örült, hogy felvághat egy fiatal kolléga előtt. Egy kicsit egzecíroztatta is William Holdent, csak hogy lássam, milyen profik is ők ketten. Egy lépcsőn kellett Holdennek le-föl futkosnia; hol gyorsabban, hol lassabban. Itt most két másodperccel gyorsabban fuss, most meg hárommal lassabban – osztogatta az instrukciókat Wilder. Az egész műsor nekünk, vendégeknek szólt, azt demonstrálták, egyébként igen meggyőzően, hogy mekkora mesterei az időzítésnek. Minek nekik óra, ha anélkül is ki tudnak centizni minden jelenetet. Ha egy jelenet 35 másodpercet kívánt, akkor Holden 35 másodperc alatt futott le a lépcsőn, ha 38-at, akkor 38 alatt. Olyanok voltak, mint a cirkuszi pudlik, akik bemutatják az összes trükkjüket.
MN: Wildernek már fiatalon remek ritmusérzéke lehetett, állítólag táncos dzsigoló volt Berlinben. Ez igaz?
VS: Újságíróként dolgozott, s az egyik megbízatása az volt, hogy készítsen riportot a berlini tánctermek közismert figuráiról: azokról a táncosokról, akik kifejezetten a magányos lányokra, asszonyokra szakosodtak. Nem dzsigolók voltak, hanem bértáncosok. Néhány napig Wilder is beállt bértáncosnak, hogy élményanyagot gyűjtsön cikkhez. A nők ráböktek a nekik tetsző táncosra, aztán irány a parkett – így ment ez. Táncoltak és flörtöltek. Az írása egyébként létezik, megtalálja a cikkei összegyűjtött kiadásában.
MN: Wildernek még a bukásai is izgalmasak. Többször szóba kerül önök közt a Foreign Affair (nálunk Külügyi szívügyek) című vígjátéka, melyet 1947-ben Berlinben forgatott.
| ||
VS: Már ’45-ben Berlinben volt, a szövetséges csapatokkal érkezett, hogy dokumentumfilmet forgasson a koncentrációs táborokról. Berlin volt Wilder legkedvesebb városa. Képzelheti, mit érezhetett Los Angelesben; a világváros után egy sivatagba érkezett, amikor a harmincas években elhagyta Európát. A Foreign Affair romos Berlinje sokban hasonlít A harmadik ember Bécsére. De Wilder nem thrillert csinált, hanem vígjátékot. Az én korosztályomnak Rossellini Németország, nulla éve jelentette a nagy háború utáni romfilmet. Wilder filmjét csak később ismertem meg, és még később kezdtem kapiskálni a filmben rejlő provokációt. Ott van Marlene Dietrich figurája, ez a minden rendszerben érvényesülő metresz alakja, aki először a náciknak fekszik le, majd az amerikaiaknak. S mindez egy Berlin romjain forgatott filmben, kevéssel a háború után. Persze Wilder nagyon is szellemesen és emberien nyúl a témához, de a közönség még így sem volt rá felkészülve. Miközben a nácikkal ágyba bújó nőket máshol az utcára hajtva megkövezték, és ez még a jobbik eset volt, Wilder eljátszatta Marlene Dietrichhel az örök túlélőt – mi ez, ha nem vaskos provokáció! Erre sem az amerikaiak, sem az európaiak nem voltak vevők akkoriban. Wilder filmje tökéletesen visszaadja Berlin háború utáni hangulatát, a berliniek gondolkodását. Friedrich Holländer dala, a Black Market igazi telitalálat, különösen Dietrich előadásában. Még én is emlékszem ezekre az időkre: hétéves múltam, s bár nem Berlinben éltünk, egész Németországban ugyanez a hangulat uralkodott.
MN: Azért Wilder nem félt a háborús kliséktől sem: A 17-es fogolytábor ráadásul fordulópontot is jelentett a pályáján.
VS: A filmet finanszírozó Paramount filmstúdió, mely közel negyedszázadon át volt Wilder otthona, azt követelte a rendezőtől, hogy a film egyik negatív kulcsfigurája ne német legyen, hanem lengyel, mert így jobban el lehet adni a filmet Nyugat-Németországban. Wilder, akinek a családja elpusztult a holokausztban, beintett a stúdiónak, és soha többé nem dolgozott nekik.
MN: Wilder meg akarta rendezni a Schindler listáját, ezzel akart emléket állítani a családjának. Ez lett volna az utolsó filmje, de Spielberg megelőzte.
VS: Ez is csak egy hollywoodi sztori a sok közül, szóval óvatosan bánjunk vele! A Schindlerről szóló regény már vagy 10-15 éve ott körözött Hollywoodban, de senki sem akarta. Minden tiszteletem Wilderé, de ha valóban meg akarta volna csinálni, minden bizonnyal meg is csinálta volna. És ha megcsinálja, minden bizonnyal nagyon más filmet csinál. Talán egy jobb filmet. Más lett volna, az biztos, de kevésbé lett volna sikeres, az is biztos.
MN: Wildert joggal tartják zseniális történetmesélőnek, de azt még a legelvakultabb rajongói sem állítanák, hogy a filmnyelv megújítói közé tartozott volna.
VS: A politikai nézetei haladóak voltak, mindig a demokrata jelöltre voksolt, de igazi konzervatív volt, ami a filmesztétikát illeti, nem is akart újítóként tetszelegni. Úgy volt vele, hogy amúgy is elég nehéz jó filmet csinálni, minek még bajlódni az újításokkal is. Valószínűleg ezért is szerette inkább Truffaut-t a francia új hullámosok közül, mint Godard-t, akit kóklernek tartott.
MN: A franciákkal önnek is meggyűlt a baja: a Proust-filmjére, a Swann szerelmére gondolok…
| ||
VS: Nem tagadom meg, de én másfajta filmet akartam készíteni. A Swann szerelme filmre való, de más forgatókönyvvel, más szereposztással. Alain Delont például a producerek erőszakolták rám, én Michel Lonsdale-t akartam. Már az övé volt a szerep, amikor jött Delon. Nem mondom, hogy Delon nem volt jó, sőt lehet, hogy izgalmasabb is volt, mint amilyen Lonsdale lett volna. Egyenként lehet, hogy nagy színészek, de együtt – Delon, Jeremy Irons és Ornella Muti – nem működtek. Delonnal az utolsó héten már nem is álltunk szóba egymással. Ő imádja a hatalmi játszmákat, s velem is eljátszotta a kisded játékait. A végén egymásnak küldözgetett írott üzenetekkel kommunikáltunk. Ez az egyetlen filmem, aminek újra nekimennék.
Billy Wilderről szóló beszélgetésünk Joseph McBride filmtörtésszel itt olvasható
Korábbi interjúnk Volker Schlöndorffal itt pedig itt.
