Az megvan, hogy mit ettünk, hogy szerdánként jött sajt meg felvágott a boltba, trappista, párizsi meg veronai, az ízük is megvan, hogy nagy szó volt valamelyikből tíz dekát is venni, tudom, mikor indultak a vonatok, de nem tudom, hogy melyik ment Pestre, melyik az ellenkező irányba. Emlékszem a kocsikra, hogy az emberek fürtökben lógtak a villamosokon, s a HÉV-ről le lehetett ugrani a kanyarban. Emlékszem a lányok nevére, tudom, hogy ki mellett ültem a padban, de azt, ha agyonütnél sem tudnám megmondani, hogy miért lettünk végül mégis barátok, noha egyáltalán nem örültem, hogy mellé kell ülni. Pont a lényeges dolgokat felejtettem el, Sztupa. A lényegtelenek meg sehogy sem akarnak történetté összeállni, pedig mindenkinek megvan a maga története, csak nekem nincs, csak nekem van egy vödör cserép, helyekkel, címekkel, rendszámokkal, mindennel, mese nélkül. Ráadásul órákig tudnék mesélni is róla, vagyis rólam, de én belül tudom, hogy az nem az én történetem, hanem valami, engedjük meg, tetszetős holmi, amit a cserepeim felhasználásával ugyan, de a tanultságom miatt sikerült összeraknom, ám valójában merő fikció, aminek jó része egy olyan közmegegyezésen alapszik, amivel csak hellyel-közzel értek egyet. Hosszú hajuk volt a fiataloknak, s az lázadásnak számított, mint a blue jeans, s a karon vitt, kihúzott antennájú táskarádió. Látod, ebből az orkánkabát közmegegyezés, legenda, szemfényvesztés, tojok rá, hogy volt barna meg kék, s az sem érdekel, hogy Bécsből hozták. Egyáltalán, te még el tudod sorolni a Szabad Európa hullámhosszait? De a tévét azért csak be tudod kapcsolni?
Pénteken (26-án) sokunk jó barátja, Takeshi Kitano tűnik fel a mélyen előfizetéses Cinemax csatornán a kora éjközépi órákban, hogy a Dicsőség a rendezőnek! c. 2007-es marhaságával varázsoljon el néhány magáról megfeledkezni hajlamos cinéphile-t.
Szombaton szieszta helyett a Dunán megy a Cherbourg-i esernyők, nézegessenek önök is fiatal franszia madmazeleket. Éjfélkor viszont két nettó baromság közül választhatunk: a Konfetti egy különösen rettenetes angol vígjáték 2006-ból, amiben viszont olyanok játszanak, mint Martin Freeman vagy Olivia Colman. Az még csak hagyján, hogy Martin az új Morgan, de Olivia Colmant nem ismerni… oh, kedves nézőink, az nagy veszteség nyilván. Ezt az RTL Klub tolja, a konkurencia viszont egy 2008-as amerikai szörnyűséget hoz be, A piros övesnek már a címétől is kihányok a gangra, csakhogy. És ez a csakhogy, tisztelt üzletbarátaim, ez a csakhogy Emily Mortimer, Chiwetel Ejiofor meg csupa ilyesvalakik. S ha ehhez még hozzáveszem, hogy a világ legjobb amerikai színésze, Steve Zahn Timothy Oliphanttal lépett fel kilenckor a Film Mánián a Pokoli édenkertben, nos, a napnál is világosabb, hogy felőlem bezárhat a disco, én nagyon rossz filmeket zúzok a szetördinájt fiverben, de isteni pizzát rendelek hozzá.
Vasárnap hétfő lesz.
Hétfőn vasárnap.
Kedden kedd.
Szerdán meg 20.20-kor elkezdi az m1 nyomatni A muskétásokat! Éppenséggel nem egy nagy szám, de a rohadék bíborost Peter Capaldi adja benne, ami azért legalább annyira okés, mint amikor a moziban Stephen Rea játszta. The Honourable Woman? Megvan? Abba’ milyen király volt már Rea? Az MGM-en nyolckor Robert Duvall írta, rendezte a Bérgyilkos tangót, mi persze nem ezért, és basszus, nem is Tom Hagenért, hanem Gus McCrae-ért csipázzuk módfelett.
Csütörtökön 18.00-kor A könnyűlovasság betámad az MGM-re. Kikapcs, no tv!
