Pálfi György magasra teszi a lécet, amikor már filmje legelején felküldi a tetőre a nagy magyar színésznőt, aki a nagy magyar valóságot hivatott jelképezni, a valaha élt összes kisnyugdíjast a valaha vonszolt összes kétkerekű bevásárlókocsival. Ahogy Molnár Piroska leveti magát a sokadikról, majd az aszfaltra érve az abszurd szabályai szerint folytatja nehézkes létezését, abból rögtön érteni véljük, miben is utazik ezúttal a filmművészet. Ámde hátravan még egy csomó kis epizód, kiüresedett létünk, urambátyámvilágunk, szorongó gyermeki énünk, civilizációs paráink, vagyis e cudar, cudar valóság szkeccsekbe-lakásokba sűrített térképe. Hol van már a két emelet boldogság – Pálfi hétemeletnyi szürreáliában utazik; van itt minden, mint egy lázas brainstormingon, vagy egy sokat (mindent) akaró első filmben. A rendező saját – nagy nyilvánosságot kapott – parái (Toldi vagy nem Toldi) ismeretében csábító a magyarázat, hogy ha már nem forgathatott egy nagyot (a kezdőtőke Dél-Koreából érkezett), forgatott rögtön hét kicsit, de akárhogy is mentegetjük legtehetségesebb rendezőnket, ettől még a Szabadesés egy Molnár Piroskától Molnár Piroskáig tartó beváltatlan ígéret marad, mely legfeljebb a filmfesztiválok fényében mutat jól.
A Vertigo bemutatója
