Film

Nem ilyen lovat akart

Arnaud des Pallières: A lázadás kora – Michael Kohlhaas legendája

Film

Ha ez lenne az első feldolgozás Kleist igazságkeresőjének óriási történetéből, akkor mondhatnánk, hogy korrekt próbálkozás, de néhányon már túl vagyunk.

Persze nem lehet elvárni, hogy Kohlhaast, a jogaitól megfosztott, igazságában és becsületében megsértett, bosszúállásba hajszolt hőst rögtön Marvel-köpenybe bújtassák, de az legalább egy újraértelmezési kísérlet lett volna.

A 16. századi lókereskedő tragédiája az egyház és az állam feladatairól szóló kora újkori politikai filozófiák harctere lenne, amiből sajna a francia filmesek nem sokat látnak be. Kohlhaas, a megsértett lócsiszár egyszerű, ám jogot értő figura most is, aki rosszul tűri, hogy az illetéktelenül felállított vámnál két legszebb lovát lefoglalja, majd tönkrehajszolja a báró, s az sincs a kedvére, hogy a szolgáját megverik. Az meg végképp betesz neki, hogy a jogorvoslást senki nem akarja vállalni. Vigye csak haza leharcolt lovait, és hagyja békén az igazságszolgáltatást – na, ez az, amit nem tesz meg, s innen visz kétfelé a két mese, Kleisté és a filmé. Míg a híres kisregényben szörnyű, bosszúvágyától és makacsságától szabadulni képtelen antihőssé fejlődik Kohlhaas, addig a forgatókönyv szemrebbenés nélkül (az elkészült film pedig sűrű szemrebbentések között) menti fel hősünket majd’ minden vérengzése alól. Aki nem ismeri Kleistet, nem is nagyon tudja Kohlhaas reakcióinak a súlyát értékelni, filmbeli lókereskedőnk a gonoszokat megöli, az ártatlanokat futni hagyja, ismerős és egysíkú hősvezetés ez. Hősként pedig – természetesen – magányos, mert az elveiért és meggyőződéséért, jelen esetben az igazság és a jog kereséséért kell feláldoznia életét és családját. Hiába jelenik meg Luther is a filmben (névtelenül, hisz a történetet francia földre helyezték), súlytalan marad a szorgos moralizálás, nem jutunk el a döntő kérdésig, hogy vajon feljogosít-e az önbíráskodásra, ha az állam nem teljesíti a(z igazságszolgáltatás egyenlőségének) kötelességét, s így megszegi a társadalmi szerződést?

Ha a néző el is jutna eddig, kiemeli-e egy saját korába visszadizájnolt kosztümös kalandfilmből? Ki kellene emelnie, az lenne a lényeg. A rendező viszont láthatóan úgy van vele, hogy a lényeget elmondta az öreg, én csak a mázat vinném fel az eddigieknél szebben, kifinomultabban, visszafogottaban (helyenként tüntető visszafogottsággal – ha lenne ilyen metódus). Hosszúra nyújtott snittekkel, németalföldi festészetet idéző képekkel, erős és unalmas atmoszférateremtéssel – borzasztó öncélúan. Lódobogás, fújtatás, prüszkölés és az az örökös légyzümmögés, süvítő szél; a korhűségre meg rádobva némi reneszánszos zenei mismásolást. Félbehagyott szimbólumok és zavaros meggondolatlanság: a beállítások Bergmant idézik, de az egész csak egysíkú oktatási segédanyag, középszerű művészfilm, amit legfeljebb az igyekvő színészválasztás ment kicsit: Mads Mikkelsen kősziklaszerű alakja jó találat, akárcsak a kislányát játszó Mélusine Mayance. Még Mikkelsennél is erősebb és emlékezetesebb a francia Roxane Duran, aki a hercegnő szerepében egy fél oldalpillantásával az egész produkciót felülmúlja. Bruno Ganz itt is önmaga szobrát játssza, míg az elvert szolga szerepében a dogdob egykori Oskarja (David Bennent), noha jól adja szerepét, mégis csupán egy újabb funkciótlan idézet marad, ahogy Leos Carrax régi kedvence, a most Lutherként fellépő Denis Lavant is. A kosztümös műfaj trendjéhez igazított kard-, vér-, fenék- és szexmutogatás sem segít, ez nem újraértelmezés. Egy Marvel-adaptációval nemcsak jobban jártunk volna, de az annak a – csak vélelmezhető – rendezői szándéknak is teret engedett volna, mely szerint azért kellett most előszedni ezt a történetet, mert oly égrekiáltóan aktuális.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Legendák egymás közt

  • - turcsányi -

Az alapító atyák Franciaországban viselt dolgainak meglehetős keletje van vásznon és képernyőn. Gondoljunk csak a John Adams pályáját feldolgozó HBO-sorozatra, vagy éppenséggel a magáért beszélő Jefferson Párizsban című moziműre, a derék Nick Nolte játékával (és James Ivory rendezésében).

Betű szerint

A főpolgármester-választás körüli újraszámolási hercehurca, na meg a Magyarországon is mesterségesen gerjesztett fociláz közepette úgyszólván teljesen elsikkadt, hogy a múlt pénteken megszületett az elsőfokú ítélet a polgári engedetlenség miatt kirúgott hat karinthys tanár ügyében.

Két indítvány

Miután június 14-én újraszámolták az érvénytelen szavazatokat, a Nemzeti Választási Bizottság megállapította, hogy a főpolgármester-választást Karácsony Gergely nyerte. A döntés azonban nem végleges, Karácsony a választás eredményének megsemmisítését és a szavazás megismétlését indítványozta.

„Ahová pont befértem”

Hat éve tagja a Katona József Színház társulatának, de sokfelé játszik, most épp a Radnótiban volt bemutatója. Az Ördög Tamással folytatott munkáról, a Tarnóczi Jakab-féle Extázisról és a Mohácsi testvérekről is beszéltünk vele, s persze szó esett a filmezésről is.

Két tűz között

Az amerikai demokraták sokáig egységesen támogatták Joe Biden külpolitikáját. Ám a gázai háború miatt a demokraták közt törésvonalak alakultak ki, s ez megnehezítheti Biden kampányát. Ha közvetlenül nem is befolyásol sok szavazatot, a háború elhúzódása elbizonytalaníthatja az elnök támogatóit, és megkérdőjelezheti politikai teljesítményét is.

 

A szabotázs ára

  • Zádori Zsolt

80 milliárd az eddigiekért, és 400 millió minden újabb nap késlekedésért – példátlanul magas bírságot rótt ki az Európai Unió Bírósága, mert a lassan négyéves ítéletét nem hajtotta végre a magyar állam. Bármit is mond a kormány, most nem a hazai menekültpolitikát ítélték el, hanem a magyar jogállamiságról mondtak lesújtó ítéletet.

Családi ezüst

Elkótyavetyéli a családi ezüstöt, eladja az önkormányzat földjét egy olyan embernek, aki vele egy csapatban indul képviselő­jelöltként a választáson – ezzel támadta a helyi kormánypárti hírportál az apátfalvi polgármestert a választási kampányban. Ez a fegyver fordítva sült el.

„Csak Magyarország alkalmazza”

A parlament az Alaptörvény – lapzártánkkor még ki nem hirdetett – módosításával korlátozta az államfő kegyelmi jogkörét, viszont kiiktatta a miniszteri ellenjegyzés intézményét. Milyen következményekkel járhat ez? A PTE Állam- és Jogtudományi Kar Büntetőjogi Tanszékének tanárával beszélgettünk.