Persze nem lehet elvárni, hogy Kohlhaast, a jogaitól megfosztott, igazságában és becsületében megsértett, bosszúállásba hajszolt hőst rögtön Marvel-köpenybe bújtassák, de az legalább egy újraértelmezési kísérlet lett volna.
A 16. századi lókereskedő tragédiája az egyház és az állam feladatairól szóló kora újkori politikai filozófiák harctere lenne, amiből sajna a francia filmesek nem sokat látnak be. Kohlhaas, a megsértett lócsiszár egyszerű, ám jogot értő figura most is, aki rosszul tűri, hogy az illetéktelenül felállított vámnál két legszebb lovát lefoglalja, majd tönkrehajszolja a báró, s az sincs a kedvére, hogy a szolgáját megverik. Az meg végképp betesz neki, hogy a jogorvoslást senki nem akarja vállalni. Vigye csak haza leharcolt lovait, és hagyja békén az igazságszolgáltatást – na, ez az, amit nem tesz meg, s innen visz kétfelé a két mese, Kleisté és a filmé. Míg a híres kisregényben szörnyű, bosszúvágyától és makacsságától szabadulni képtelen antihőssé fejlődik Kohlhaas, addig a forgatókönyv szemrebbenés nélkül (az elkészült film pedig sűrű szemrebbentések között) menti fel hősünket majd’ minden vérengzése alól. Aki nem ismeri Kleistet, nem is nagyon tudja Kohlhaas reakcióinak a súlyát értékelni, filmbeli lókereskedőnk a gonoszokat megöli, az ártatlanokat futni hagyja, ismerős és egysíkú hősvezetés ez. Hősként pedig – természetesen – magányos, mert az elveiért és meggyőződéséért, jelen esetben az igazság és a jog kereséséért kell feláldoznia életét és családját. Hiába jelenik meg Luther is a filmben (névtelenül, hisz a történetet francia földre helyezték), súlytalan marad a szorgos moralizálás, nem jutunk el a döntő kérdésig, hogy vajon feljogosít-e az önbíráskodásra, ha az állam nem teljesíti a(z igazságszolgáltatás egyenlőségének) kötelességét, s így megszegi a társadalmi szerződést?
Ha a néző el is jutna eddig, kiemeli-e egy saját korába visszadizájnolt kosztümös kalandfilmből? Ki kellene emelnie, az lenne a lényeg. A rendező viszont láthatóan úgy van vele, hogy a lényeget elmondta az öreg, én csak a mázat vinném fel az eddigieknél szebben, kifinomultabban, visszafogottaban (helyenként tüntető visszafogottsággal – ha lenne ilyen metódus). Hosszúra nyújtott snittekkel, németalföldi festészetet idéző képekkel, erős és unalmas atmoszférateremtéssel – borzasztó öncélúan. Lódobogás, fújtatás, prüszkölés és az az örökös légyzümmögés, süvítő szél; a korhűségre meg rádobva némi reneszánszos zenei mismásolást. Félbehagyott szimbólumok és zavaros meggondolatlanság: a beállítások Bergmant idézik, de az egész csak egysíkú oktatási segédanyag, középszerű művészfilm, amit legfeljebb az igyekvő színészválasztás ment kicsit: Mads Mikkelsen kősziklaszerű alakja jó találat, akárcsak a kislányát játszó Mélusine Mayance. Még Mikkelsennél is erősebb és emlékezetesebb a francia Roxane Duran, aki a hercegnő szerepében egy fél oldalpillantásával az egész produkciót felülmúlja. Bruno Ganz itt is önmaga szobrát játssza, míg az elvert szolga szerepében a Bádogdob egykori Oskarja (David Bennent), noha jól adja szerepét, mégis csupán egy újabb funkciótlan idézet marad, ahogy Leos Carrax régi kedvence, a most Lutherként fellépő Denis Lavant is. A kosztümös műfaj trendjéhez igazított kard-, vér-, fenék- és szexmutogatás sem segít, ez nem újraértelmezés. Egy Marvel-adaptációval nemcsak jobban jártunk volna, de az annak a – csak vélelmezhető – rendezői szándéknak is teret engedett volna, mely szerint azért kellett most előszedni ezt a történetet, mert oly égrekiáltóan aktuális.
Forgalmazza a Vertigo Média
