magyarnarancs.hu: A filmjében, mintegy mellékesen, disznót vágnak egy havannai háztetőn. Népszokássá vált a disznóvágás Havannában?
Laurent Cantet: Azóta, hogy a kubai gazdaság szinte teljesen összeomlott az úgynevezett período especial, vagyis a különleges korszak éveiben, az ilyen vágások szinte mindennaposak. Azokban az években mindenki a túlélésre játszott. Havannában gyakorivá vált a disznótartás, hiszen valamit enni kellett. Minden kubai családnak vannak ilyen történetei. A különleges korszak tíz rettenetes évet jelentett. Az állatkertből elfogytak az állatok, mert megették őket. A grapefruit héjából steaket sütöttek. A kutyák és a macskák száma is megcsappant. Sütve végezték. Még hosszan lehetne sorolni. Egy kívülálló fel sem foghatja, mekkora volt a nyomor ebben az időszakban. Jóllehet, ez a korszak mára a múlté, a kubaiak többsége továbbra is nagy küzdelmet folytat a megélhetésért. Még mindig sokan élnek havi 20 dollárból. A különleges korszak sokakat kiábrándított a rendszerből: a filmem szereplői mind kiábrándult emberek. Ugyanazok, akik fiatalon még tiszta szívvel hittek a nagy kubai, szocialista kísérletben, de ma már megkeseredett középkorúak.
| ||
magyarnarancs.hu: Kuba népszerű turistahely jó ideje. Ezek szerint a turistákat nem nagyon zavarta az éhínség...
LC: Javában dúlt még az éhínség Kubában, amikor Párizs tele volt plakátolva kubai utakat hirdető reklámokkal. Persze ennek is több olvasata van. A turizmus fellendítette a kubai gazdaságot, de azért volt ebben valami visszatetsző. Az egyik oldalon az éhezés, a másik oldalon a luxusturizmus.
magyarnarancs.hu: A filmjének lecsúszott értelmiségiek a szereplői. Ők majdnem mind vesztesei a változásoknak.
LC: Egyszer összefutottam egy taxizásból élő orvossal. „A taxizás a megélhetésem, a sebészet a hobbim” – ezek voltak a szavai. Egy sebész 20-25 dollár között visz haza havonta. A taxisofőr, főleg ha turistákat szállít, egy nap többet keres, mint egy orvos egy egész hónap alatt. A tanárok tömegével hagyják el a szakmájukat. A kubai szállodaportások között sok tanárt találni. Eközben a fiatalok, ha tehetik, menekülnek Kubából. Egyetlen vágyuk, hogy minél messzebb kerüljenek.
| ||
magyarnarancs.hu: A filmben szereplő kubai színészek is a 20-25 dolláros kategóriába tartoznak?
LC: Ők valamennyien jól ismert színészek Kubában és Latin-Amerikában, illetve Spanyolországban, úgyhogy az ő helyzetüket nem lehet egy sebészével összevetni. Persze az a pénz, amit mi fizetni tudtunk, még így is jóval több volt, mint amit egy hasonló munkáért Kubában kapnának. De nem ők, hanem a kubai zenészek keresik a legtöbbet. Az üzletemberek után ők következnek. A kubai zenében van a legnagyobb pénz.
magyarnarancs.hu: Gondolom, a Buena Vista-féle produkciókra gondol, és nem a szókimondó kubai hiphopra.
LC: Hát, a reggaetón valóban nem az az államilag támogatott műfaj. Félúton van valahol a hiphop és a reggae között. Élénken jelen van Kubában, a tiltakozás egyik szócsövévé vált a fiatalok körében. Az egyik reggaetón bandát be is tiltották, mert az általuk terjesztett Kuba-kép nem egyezett a hivatalos, állami verzióval.
| ||
magyarnarancs.hu: Hogy áll Castróval?
LC: Nem vagyok Castro-rajongó, távolról sem. Látom a rendszer korlátait, a szereplőim nagyon is kritikusan viszonyulnak a rendszerhez. A kubaiak nagy reményeket fűznek az esetleges változásokhoz, de legalább ugyanannyira tartanak is attól, hogy az eddigi világuk egyik pillanatról a másikra összeomlik. Senki sem akarja a fürdővízzel a gyereket is kiönteni. Kelet-Európa példája lebeg a szemük előtt, az így nem lenne jó ellenpéldájaként. Amit biztosan nem akarnak, hogy valami féktelen liberalizmus szakadjon rájuk egyik napról a másikra. Rabjai egy rendszernek, ezt ők is tudják, de nem sírják vissza azt sem, ami Castro előtt fennállt. A kommunizmus egy véres diktatúrát váltott fel Kubában. Egy olyan diktatúrát, ami az amerikaiaknak igencsak kedves volt. A maffia is érdekelt volt a térségben: ma is állnak azok a szállodák, amiket Lucky Luciano és Al Capone építtetett. A kubaik tudják, hogy akár ez az állapot is visszatérhet. Az biztos, hogy valami mást szeretnének, mint ami a Szovjetunió felbomlása után Kelet-Európában történt. Harmonikusabb átmenetet remélnek.
magyarnarancs.hu: Az egyik szereplő történetén keresztül fény derül a saját honfitársaikat megfigyelő kubai ügynökök működésére is. Ma is tevékenyek a rendszer ügynökei?
LC: Ma már korántsem olyan vészes a helyzet ezen a téren. A kubaiak ma már sokkal kevésbé félnek, mint akár néhány évvel ezelőtt. Ez jól kivehető a velük való beszélgetésekből. A kétezres évek elején jártam először Kubában. Az emberek akkor még nagyon ügyeltek arra, mit mondanak, különösen egy külföldi előtt. A politika jórészt tabunak számított. Ma meg mindenki csak mondja és csak mondja, anélkül, hogy lehalkítaná a hangját. Persze azért ott a félelem a lelkek legmélyén. Az ügynökök nem tűntek el, a jelentések továbbra is íródnak, politikai foglyok továbbra is léteznek.
| ||
magyarnarancs.hu: A vezető francia értelmiségiek mennyire keresték Castro barátságát?
LC: Ott van például Depardieu, ő nagyon is akart barátkozni Castróval. Aztán nyilván rájött, hogy benzinhiány van Kubában, és hát a gyaloglás nem az ő műfaja. Azt, hogy most Putyinnal barátkozik, képtelen vagyok egy mosollyal elintézni. Csodás színész volt, sok, számomra fontos filmben játszott, már csak ezért sem szeretném túl sok rossz szóval illetni. Ott van például Maurice Pialat filmje, A vagány. Micsoda erőteljes, vérbő alakítás! Nagyon nagy színész volt, sajnálom, hogy az élet tönkretette. De hagyjuk is. Ami a franciák Castro-mániáját illeti, egy időben a francia baloldal a keblére ölelte a „kubai kísérletet”, de ez még az én generációm előtt történt. Engem már nem érintett meg ez a heves vonzalom. Létezik még ma is egyfajta Kuba-mítosz, de ha szóba kerül, egy csomó „mi lett volna ha…” is önkéntelenül előkerül. Mi lett volna ha, az amerikaiak nem bánnak olyan keményen Kubával? Mi lett volna, ha nincs az embargó? Talán máshogy alakul Kuba sorsa. A kubai barátaim nem kevés nosztalgiával emlékeznek vissza a hetvenes évekre: számukra az maga volt a dolce vita. Akkor még lehetett hinni egy szebb jövőben.
magyarnarancs.hu: A színészeinek nem kellett tartaniuk az állami dorgálástól?
LC: Mindenki hezitálás nélkül igent mondott. Talán fontosnak tartották, hogy ez az első film, ami az ő generációjukról szól.
magyarnarancs.hu: A kubai hivatalok nem tettek keresztbe?
LC: A forgatás simán zajlott. Megmutattuk a hivatalosságoknak a forgatókönyvet, ők meg rábólintottak, hogy mehet. Nyilván sok ajtót megnyitott, hogy Kuba legismertebb kortárs írójával, Leonardo Padurával dolgoztam együtt a könyvön. Senki sem szólt bele a munkánkba, ám miután a film elkészült és beválasztották a Havannai Filmfesztiválra, megfagyott körülöttünk a levegő. Csodák-csodája, egy héttel a fesztivál kezdete előtt kikerült a filmünk a programból. A kifogás az volt, hogy a kultúrpolitikusok még nem látták. Némi reményre ad okot, hogy sokakat felháborított ez a húzás, s a tiltakozás hatására talán egyszer be fogják mutatni a filmet Kubában. Meglátjuk.
A Havannai éjszaka kritikája e heti lapszámunk Visszhang rovatában olvasható.
