Az 1992-ben az Állami Bábszínház kettéválásával megszületett új Kolibri Színház repertoárja egyre izgalmasabb. A hagyományos mesék meglepő adaptációi és a csecsemőszínház mellett egy ideje beemelték a programjukba a kamaszoknak szóló osztályteremdrámákat is. A kezdettől fogva az igazgatói posztot betöltő, rendező és zeneszerző Novák Jánost kérdeztük arról, hogyan lehet a színházat a társadalom, a gyermekek szolgálatába állítani.
*
Magyar Narancs: Jó ideje az egyetlen hazai gyerekszínház igazgatója vagy. Olyan műfajok telepszenek be ide jó színvonalon, amelyek nem igazán léteztek eddig Magyarországon.
Novák János: Nálunk ki lehet próbálni az új formákat, mert van közönségünk. Talán azért készítettek már a hetvenes években is gyerekelőadásokat a független megszólalási lehetőségeket kereső, béklyóiktól szabadulni vágyó művészek, mert az új formákhoz új közönségréteget találtak a gyerekekben. A Bors néni volt az első az életemben, ami csúcsokat döntött, kereteket feszegetett, és mégis színpadot kapott. 1982-ben mutattuk be az Egyetemi Színpadon, és tizenöt éve játsszuk a Kolibri Színházban. Országszerte sok bemutatója volt, és mi is lassan elérünk a háromszázadik előadáshoz.
MN: Az irodalomban vagy a színházban a "gyerekműfajjal" foglalkozni sajnos sokak, főleg a művészek számára sokszor rangon aluli. Ez téged soha nem zavart?
NJ: Az zavar, hogy mindig a művészet felől próbáljuk ezt a dolgot magyarázni, pedig nem elsősorban a művészi, hanem a társadalmi presztízse az alacsony azoknak, akik gyerekekkel foglalkoznak. Sokan a gyerekek jövőjére gondolva csak arra várnak, hogy minél hamarabb felnőtt legyen belőlük, én pedig úgy gondolom, hogy a gyerekkor önmagában is érték, és egy gyerek akkor is ember, ha három hónapos vagy teszem azt, harmincéves. Ha csak azokat a társadalmi rétegeket tekintjük fontosnak, amelyek a saját életük irányításába beleszólhatnak, akkor a gyerekek mindig másodlagosak lesznek. Az ő emancipációjuk lehetetlen, hiszen mindig rá lesznek szorulva a felnőttekre. Valahányszor kiszorított helyzetben volt az irodalom, vagyis nem jelenhettek meg politikai okokból bizonyos költők vagy írók, az ő mentsváruk a gyerekirodalom volt. Egy sereg zseniális művet írtak a gyerekek számára az ötvenes-hatvanas években. Weöres Sándortól Tamkó Sirató Károlyig és Nemes Nagy Ágnesig mindenkinek vannak kedvencei ebből a korszakból. Ma is reneszánsza van a gyerekek számára írt verseknek és meséknek. Ma inkább az eladhatóság teszi vonzóvá ezt a közönségréteget az írók és a kiadók számára, de a nagy színházak is szeretnek gyerekeknek játszani. Vonzóak a gyerekelőadások, mert jó kísérletezési terepet jelentenek a fiatal művészek számára, de miután ez egy átmeneti terület, a dilettánsoknak is óriási lehetőségeket kínál. Ez komoly veszély, de ma már ezt se hangoztatom túl hangosan. Most ott tartunk, hogy ami élő és személyes, az csak jobb lehet, mint amit a médiumok közvetítenek. A színház elsősorban közösségi élmény, és önmagában már ezért is fontos, hát még akkor, ha lényeges tartalmakat közvetít úgy, hogy közben valódi embernek tekinti nézőit, a gyerekeket és felnőtteket. Szóval az elsődleges az, hogy van-e társadalmi megrendelés a gyerekszínház tevékenysége mögött, akarja-e a mindenkori társadalom, hogy a gyerekeinek boldogabb gyerekkora legyen.
MN: Pár éve létrehoztatok egy úgynevezett csecsemőszínházi projektet. Honnan az ötlet?
NJ: Egy véletlen során kerültünk bele egy európai uniós programba öt másik országgal együtt, amelyek között mi vagyunk azóta is az egyetlenek Kelet-Közép-Európából. Norvégok kerestek partnert egy európai uniós pályázathoz. Ott már 1996 óta játszanak a legkisebbeknek. Mi abban nőttünk fel, hogy ötéves kor alatt nem szabad színházba vinni a kicsiket, és ezt megcáfolhatatlan axiómának tekintettük. Első összejövetelünkön én is a kétkedő oldalt képviseltem, de hamar Saulusból Paulusszá változtam. Ahogy elkezdődött ez a mozgalom Norvégiában, az sok mindenre magyarázatot ad. Volt egy író, akinek meghalt a hét hónapos babája, és kapott egy vigasztaló lapot a gyerekorvosától, amiben az állt: higgye el, hogy a gyereke teljes életet élt - ő meg azt mondta, hogy ez nem lehet, hiszen a gyermeke nem találkozott kultúrával. Miután benne volt különböző kuratóriumokban, elintézhette, hogy elinduljon egy projekt, amivel a nullától hároméves korú gyerekeknek készülő műveket támogatják, a kiállítástól a koncerten át a színházig. Megnézettek velem egy werkfilmet egy csecsemőknek játszó mozgásszínházról, és, bár nagyon koncentrált pillanatokat mutattak, az igazán felkavaró az volt, amikor az előadás végén jöttek az anyukák, és arról meséltek boldog elragadtatással, hogy mit vett észre az előadásból a gyermekük.
MN: Ezenkívül vannak még a hagyományos mesék és a szintén újdonságnak számító, kamaszoknak szóló projekt.
NJ: A klasszikusokban is azt keressük, mitől lesz tétje számunkra is az előadásnak. Nem úgy szeretnénk sikert aratni, hogy telerakjuk édes kisállatokkal a játékot, akik vicceseket mondanak, és majd közben valahogy túléljük a hosszú és szövevényes mesét, hanem csak a mindenki számára fontos tartalmak miatt tűzünk ki egy előadást. Magyarországon van egy korosztály, ami színházi értelemben is nagyon el van hanyagolva. A kamaszokról van szó, akik amúgy sűrűn járnak felnőttszínházba, és az is gyakran előfordul, hogy ők töltik meg a nézőteret, de mégis alig találkozhatnak olyan előadással, ami róluk, sajátos gondjaikról szólna, amiből megéreznék, hogy őket is embernek tekintik a felnőttek.
MN: Annak, hogy nemrégen elkezdtetek iskoladrámákkal foglalkozni, volt köze ahhoz, hogy Magyarországon is megnövekedtek az iskolák körüli erőszakos cselekmények?
NJ: Gondok vannak mindenütt, de nem emiatt fordultak Európa gyerekszínházai a fiatalok felé. Talán valami kálvinista elgondolás van emögött. Ott a színházakban is azt keresik az emberek, ami hasznos. Éppen ezért van óriási hagyománya ott az ifjúságnak játszó színházaknak. Németországban kétezer helyen játszanak gyerekeknek professzionális és független színházak. Az iskolai erőszaktól a szexuális beszéden át az anorexiáig mindenre találunk darabokat. Ezek között persze vannak kínosabbak is, de miután óriási a piac, vannak köztük zseniális szövegek, jó előadások. Nálunk egy svéd darab volt az első: Elvis, a bajfácán címmel, és aztán belevágtunk közösen egy gazdagabb ifjúsági repertoár kialakításába. Nagyon hamar kiderült, hogy a gyenge láncszem nem a fiatalság, amely jól fogadta a húsba vágó témákat, hanem a felnőttek, és hogy csak akkor tudunk továbblépni, ha bevonjuk a tanárokat is a darabok feldolgozásának munkájába. A Kövek című darab után, ami arról szól, hogy fiatalok unalmukban köveket dobálnak az autópályára, és emiatt meghal valaki, kiderült, hogy a darabot követő percekben nehezen tudnak megszólalni a felnőttek, nehezen indulnak el a tisztázó beszélgetések arról, hogy felelőssé tehető-e egy 13, 15 éves gyerek a tetteiért. Három évig támogatta az igazságügyi minisztérium ezt a programunkat. Ezt az inkubációs szakaszt arra használtuk, hogy kidolgozzuk az ifjúsági darabjainkhoz kapcsolódó akkreditált felnőttképzést. Végvári Viktória szakmai munkájának eredménye, hogy elsőként az országban kialakítjuk a színház-pedagógusi munkakört a gyerekekkel, iskolákkal és a pedagógusokkal való intenzív együttműködés érdekében. Részt veszünk olyan programok kidolgozásában is, amelyeknek célja az iskolai agresszió csökkentése. A hiteles színészi alakítások keltette katarzis elérheti, hogy az agressziót ne verekedésben és hatalmi tébolyban vezessék le, hanem létrejöhessenek azok a tisztázó beszélgetések, amik közelebb visznek ahhoz, hogy megértsük, mi történik velünk.
MN: Sokat kísérleteztek. A Bekkanko című darab például a japán és a magyar zenét keveri.
NJ: A japán zenét már régebben is csodáltam, sokat tanulmányoztam. Most is rengeteg japán gyerekdalt hallgattam, mielőtt hozzáláttam a zeneszerzéshez. Itt a sajátosan japán pentaton hangsorok ragadják meg az európai fület, de a pentaton dallamok általában is közel állnak a gyerekekhez. Ez olyan országokban is beigazolódik, ahol nincsenek pentaton gyerekdalok, mert a német dalok például diatonikusak, de ahogy meghallják a zenét, azonnal hat, akár a blues, ami szintén erre a hangrendszerre épül. A japán mese dalait is ismerősként viszik haza a gyerekek, akár a slágereket. És szerintem a gyerekek nemcsak a zenében, de a színházi formákban is bejárják az egyedfejlődés főbb állomásait. A mozgás az első nyelvük, a csecsemőszínházban ez dominál, de később is fontos marad a testbeszéd, a koreográfia.
MN: Van a nemi szerepekre vonatkozó elgondolás is a módszereitekben?
NJ: Nagyon sok női identitástörténet van a színházunkban. Talán ez nem is baj, hiszen a nők az igazi kultúrafogyasztók, ők vesznek könyveket, színházjegyet, a gyerekeket és férjüket is ők viszik színházba. Amikor a Fafej című Egressy Zoltán-darabot rendezte nálunk Pelsőczy Réka, akkor jöttem rá, hogy milyen nagy igény van a férfiszereppel foglalkozó darabokra is. Ezért mutattuk be a Parszifál titkát, ami egy igazi férfi-fejlődéstörténet.
MN: Ki foglalkozhat szerinted gyerekszínházzal?
NJ: Aki elhiszi, hogy ami a színpadon történik, az a saját maga számára is fontos. Az nem igaz, hogy misszió, mert ilyen értelemben missziót végez mindenki, aki művészettel foglalkozik, vagy jól elvégzi a rá bízott dolgát az élet bármilyen területén. Csak annak ajánlom, hogy gyerekeknek játszszon, aki felnőttként is megtalálja az örömét és az önkifejezés lehetőségét ebben a munkában.
