Immár negyedszázada az amerikai (független) filmek emblematikus figurája. A Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény, a Desperado, A nagy Lebowski, a Kávé és cigaretta, A halál keresztútján 53 éves sztárjával a San Sebastián-i Filmfesztiválon beszéltünk. E héttől a Nagyfiúk című filmben tréfálkozik a hazai mozikban.
*
Magyar Narancs: Gyakran játszik szánalmas, piti alakokat, mégsem teszi nevetségessé őket, hanem a szeretetre méltó tulajdonságaikat hangsúlyozza. Tudatos módszer ez?
Steve Buscemi: Attól függ, mennyi terem van a karakter kifejtésére, hogy több oldaláról is megmutassam. Viszszautasítottam már szerepeket, mert úgy éreztem, túlságosan egysíkúak, illetve a film maga nem kecsegtetett a lehetőséggel, hogy árnyaltabbá tegyem benne a szerepemet.
MN: És mi van, ha olyan szerep nem tetszik, amit kifejezetten önre írtak?
SB: Akkor is visszautasítom. A Négy szoba szállodai hordárját szintén rám írták, de csak nem tudtam vele megbarátkozni. Kénytelen voltam visszamondani a dolgot. Végül Tim Roth játszotta el helyettem. Tom DiCillo is nekem írta a Delirious (2006) paparazzo főszerepét. De nem értettem ezt az alakot. És mivel Tom jó cimborám, legalább húsz éve ismerem, többször dolgoztunk együtt, meg tudtam vele osztani az aggályaimat. Ha nem ő lett volna, simán visszadobom a szerepet, magyarázat nélkül.
MN: Gyakran hívják hollywoodi szuperprodukciókba, hogy humort vigyen az akciódús cselekménybe.
SB: Mindig az az első kérdésem: "Nem ölök meg senkit?" De a viccet félretéve: egy Armageddon típusú filmben részt venni távolról sem rossz meló. Én sosem kizárólag a pénzért vállalom el ezeket. Amire igent mondok, abban mindig találok valami értéket és kihívást. Örültem volna, ha A szigetben például többet vagyok látható. De a vágószobában megkurtították a szerepemet.
MN: Mennyire volt nehéz karakterszínészként érvényesülni az amerikai filmiparban?
SB: Nem vagyok egyéjszakás szenzáció. Nem lehet rám mondani, hogy egyik napról a másikra futottam be. Sok év kemény munkája van a hátam mögött. De sosem foglalkoztam azzal, hogyan kellene pozicionálnom magam. Mindig is úgy éreztem, beszéljen helyettem a munkám. Még abban sem voltam jó a kezdetekben, hogy ügynököt találjak magamnak. Tény, hogy ebben a hivatásban senki sem őrizheti meg igazán a kezdeti ártatlanságát. Természetesen én is éreztem már kiábrándultságot, és voltak idők, amikor igencsak úrrá lett rajtam a csömör és a fáradtság, de nem hiszem, hogy korrumpálódtam volna. Szemetet nem vállalok.
MN: Mára afféle kultszínésszé vált.
SB: A fene tudja. Igyekszem nem sokat gondolkodni azon, milyen a pozícióm a szakmában. Annyi biztos, hogy bujkálnom kell a kíváncsiskodók elől. A metrón szerencsére nem ismernek fel. Nekem a hírnév a legérdektelenebb része a színészi hivatásnak.
MN: Kevesen mondhatják el, hogy a Coen fivérek, Tarantino vagy Jim Jarmusch filmjeiben játszottak.
SB: Jól alakultak a dolgok.
MN: Legutóbb a Párizs, szeretlek című szkeccsfilmben dolgozott a Coen fivérekkel.
SB: Felhívtak azzal, hogy Párizsba mennék-e filmezni. "Rendben, benne vagyok!" "Nem lesz szöveged." "Oké." "És agyonvernek." "Igen...?!" Akkor ezt biztos kifejezetten nekem írták. Párizsban azonban gondolkodóba estem. Ugyanis a három nap alatt, amíg forgattuk azt a rövidfilmet, egyszer föl nem mentek volna a lépcsőn napközben. "Srácok, itt vagyunk a világ egyik legizgalmasabb városában, bevonultunk egy metróállomásra forgatni, ti hajnalban jöttök a helyszínre, és este távoztok, amikor már sötét van. Semmit sem láttok ebből a városból. Normális ez?" Megvonták a vállukat. Eszükbe sem jutott, mit hagynak ki. De amúgy is ilyenek.
MN: Nehéz volt némán játszani?
SB: Éppen ezt élveztem. Forgatás közben az volt az érzésem, ilyen lehetett a filmezés hőskora, amikor Buster Keaton forgatta a filmjeit. Nem próbáltam utánozni őt, de kétségtelenül ott volt az emléke az agyam egyik szegletében.
MN: Többször is bizonyított rendezőként. Interview (2007) címmel például ütős remake-et készített az iszlamista szélsőségesek által meggyilkolt Theo van Gogh egyik holland filmjéből. Hogyan került önhöz a projekt?
SB: 2003-ban készült a filmje, de az Egyesült Államokban sosem mutatták be a mozikban. ' maga szerette volna elkészíteni az amerikai újráját. Halála után a társproducere, Pim Hermeling tovább dolgozott a terven. Három filmjét kívánta újraforgatni. Bob Balabant, Stanley Tuccit és engem keresett meg. (Tucci ezek közül a Blind Date-et rendezte - K. L.)
MN: Életében találkozott Van Goghgal?
SB: Ha igen, akkor az Rotterdamban lehetett, tíz éve. Akkor vendégeskedtem ott a filmfesztiválon. Nem emlékszem. De az arca határozottan rémlik. Úgyhogy legfeljebb futólag válthattunk egy-két szót. A sajtó lehozta, hogy megfenyegettek minket, amiért újrázzuk a filmjét, és ezért testőrökkel kellett körülvennünk magunkat a forgatáson. Ebből egy szó sem igaz. Nagyon fel tud húzni az ilyen rémhírkeltés. Manapság bármilyen baromságot felrakhatnak az internetre, és a nyomtatott sajtó simán veszi, anélkül, hogy ellenőrizné a valóságtartalmát.
Kritika a Nagyfiúkról a Visszhang rovatban.
