Utcaszínházi vándortársulatként kezdték 1979-ben, furcsa artistamutatványaikkal bejárták Katalóniát, majd 1984-től radikális és rituális akciószínházként telepedtek le Barcelonában. Ekkor alakították ki stílusukat, amelyet a közönséggel való interakciók, a provokáció, a szokatlan helyszínek kiválasztása és az előadások helyszínre szabása jellemez. 1992-ben felkérést kaptak a barcelonai olimpiai játékok megnyitójának megrendezésére: ez hozta el számukra a világhírt. A társulat ettől fogva több csapattal dolgozik, és más előadói területeket is felfedez. Valóságos nagyüzem lettek: az operától a show-műsoron és a szöveges drámaelőadáson át a performanszig és filmkészítésig mindenfélével nagy sikerrel foglalkoznak. Alternatív katalánokból a spanyolok nemzeti büszkeségei lettek, valóságos színházi konglomerátum, amely úszó művészeti központtal, egy Naumon névre hallgató tengerjáró hajóval is rendelkezik. Tavaly színre vitték a Borisz Godunovot, idén pedig Ligeti György Le Grand Macabre című operáját mutatták be Brüsszelben. Nálunk először a Szigeten lépett fel a La Fura dels Baus, és nem kispályáztak: itt ünnepelték harmincéves fennállásukat a The Beat Of The Forest című monumentális technórevüvel. Volt benne minden, amitől tátva maradt a közönség szája: fára mászás, fényeffektek, daru, óriáskerék, embertornyok és tűzijáték. A Miki Espuna művésznévre hallgató alapítóval és jelenlegi művészeti vezetővel az utolsó előadás előtt, augusztus 16-án beszélgettünk a színházi réten, a Faith No More koncertje alatt.
*
Magyar Narancs: Kicsit csalódottak lehetnek, akik ismerik a La Fura dels Baus radikális munkáit: nem ébresztőt fújtatok itt, inkább lenyűgöztetek, elkápráztattatok. Miért ezt a típusú előadást választottátok a Szigetre?
Miki Espuna: A társulatra az jellemző, hogy minden esetben alkalmazkodik a térhez, ahol dolgozik, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Ez egy nemzetközi rockfesztivál, alapvetően zenei esemény, így hetven százalékban a zenéről és a látványról kellett szólnia a show-nak. Spanyolok vagyunk, ezért a mediterrán kultúrából vonultattunk fel részleteket, de szerettünk volna valami magyarosat is belerakni a statiszták beválogatásával, illetve az énekesnő megjelenésével. A látványossága mellett az előadásnak azért mondanivalója is van - főleg az elején igyekeztünk az időtlenséget érzékeltetni, miközben ünnepélyes hangulatot teremtettünk. Azt hiszem, ez érthető egy olyan nemzedék számára is, amely rockfesztiválokra jár. Egyébként ez az első alkalom, hogy ilyen rendezvényen lépünk fel, és ez a körülmény az egész műsort befolyásolta.
MN: Kis társulatból lettetek megacsapattá, alternatívokból populárissá. Hogyan készül egy ilyen társulat a harmincadik évfordulójára?
ME: Ne aggódj, az alternatív stílus nem veszett el a társulatból, hiszen a színházi nyelv, amit használunk, hosszú évek során alakult ki, és akkor sem hal meg, ha opera-előadást, szabadtéri színházat vagy akár szöveges színházat készítünk. Tudni kell, hogy eleinte kilencen alkottuk a társulatot, és mindent magunk csináltunk a társulati busz vezetésétől a jelmezkészítésen át a rendezésig. Fiatalok voltunk, energikusak. Az olimpiai megnyitóra vonatkozó felkérés után döntöttük el, hogy többfelé fogunk dolgozni, és egy-egy projektet más irányít majd: párhuzamosan kezdtünk el működni. Viszont továbbra is az új keresése jellemzi a társulatot, akármekkorára nő is a csapat. A nyolcvanas években tisztázódott, hogyan kommunikálunk, a kilencvenes években pedig kidolgoztunk egy színházi nyelvezetet.
MN: Hogyan készült a szigetes előadás?
ME: Beemeltünk régebbi előadásainkból már bevált látványelemeket, például az emberháló-, illetve emberkaptárképet, valamint a kerékjelenetet, amelyben egy hatalmas fémkerék forog a magasban, miközben láncokhoz rögzítve táncolnak benne az előadók. Ezek egy ideje stabil részei a Fura show-műsorainak, és itt is beilleszthetők voltak a dramaturgiába. Új elemként szerepelt a középen álló torony, amelyre vásznakat feszítettünk, és vetítettük rá, valamint a tetején zajlottak az akciók, egy látványos koncert például. A tömegjelenetekhez pedig itteni jelentkezőket válogattunk. A technika annyira bonyolult, hogy hosszan tudnék csak mesélni róla. Sok, akár a közönségre is veszélyes eleme van az előadásoknak, és a biztonságossá tétel nagy háttérmunkát igényel.
MN: Mégis, milyen érzés, hogy valaha láncfűrésszel rohangáltál a közönséget sokkolva a széksorok között, most meg egy ekkora, igazán biztonságos, békés show-műsort igazgatsz?
ME: A mi vidékünkön az ilyesmi természetes folyamat; elég nevetségesnek érezném, ha ötvenévesen is ugyanazt csinálnám, viszont rengeteg tapasztalatom van, és ugyanazokat az érzéseket tudom átadni a fiataloknak, amiket annak idején, kezemben a láncfűrésszel éreztem. Nincsen ám akkora szakadék a nyolcvanas évek és a jelen között. A Fura minden előadása társadalomkritikus vagy inkább provokatív, de explicit módon ezt nem akartuk demonstrálni soha. Artaud azt mondta, hogy a színháznak az éhségből, a szenvedélyből kell táplálkoznia, és ezt én úgy fordítom le a saját nyelvemre, hogy a színháznak édes tortúrának kell lennie, legalábbis annak a számára, aki benne van. A legfontosabb dolog, amit talán a világon elsőként a La Fura dels Baus elért, hogy gyakorlatilag megszüntette, áttörte a falat a közönség és az előadók, a színészek között. Nincsen távolság, és ez maga az ellenállás esztétikája, ergo a társadalmi mondanivaló. Radikális szembenállás ez a kőszínházzal, és a Szigeten is megtörtént minden este.
MN: Milyen hatásotok van a spanyol, illetve a nemzetközi színházi életre? Vannak-e követőitek?
ME: Nem az a dolgom, hogy ezt mérni tudjam, nem vagyok annyira intellektuális, mint egy kritikus, de meg vagyok győződve róla, hogy nagy hatással vagyunk a kortárs művészetre az egész világon. Hogy egy szintén világhírű csapatot említsek, a Cirque du Soleil is emelt be részeket az előadásainkból, bár sokan azt gondolják, hogy ez fordítva van. Madonna és David Bowie klipjeiben is fellelhető a hatásunk. Aztán vannak testvérszínházaink, mint például az emblematikus francia Royal de Luxe, amellyel párhuzamosan fejlődtünk, kölcsönösen hatottunk egymásra, és jó kapcsolatban is vagyunk.
MN: Látom, hogy folyamatosan vannak kurzusaitok, iskolát is működtettek. Mi alapján válogatjátok az újabb és újabb társulati tagokat?
ME: Intézményileg nincs, de egyébként valóban van iskolánk, és az is úgy működik, mint egy nagy család, újabb és újabb fiatalok jönnek a kurzusokra, meg az előadásokra is jelentkeznek, így folyamatos az utánpótlás. A felvételi kritérium nagyjából annyi, hogy nem szabad félni, és élvezni kell a fizikummal való, már említett, édes kínlódást. Örülni kell, hogy a test és a szellem jól együttműködik.
MN: A magyar statiszták, résztvevők megfeleltek a kritériumoknak?
ME: Abszolút. Szenvedtek vagy négy napot, amíg eljutottak a megfelelő mentális és fizikai állapotba, de aztán mondtam is nekik, hogy alapítaniuk kell egy saját csapatot.
MN: A lenyűgöző vízióitokban mennyire jelennek meg a spanyol kultúra autentikus elemei?
ME: A spanyol kultúra sokféle, és a Fura csapata is sokfelől jön most már. A saját látványelképzeléseimben a gyerekkorom álmai is megjelennek, mindaz, ami attól fogva körülvesz: a mediterráneum varázslata.
