Szíves elzárkózás (Tandori Dezső író, költő, műfordító)

  • Pál Melinda
  • 2001. február 15.

Film

Magyar Narancs: A fogadás önnek is menekülés?

Tandori Dezső: Nem. A játékszenvedély ("mint ilyen") tőlem ugyanúgy távol áll, mint tartósan bármi szenvedély, ám szinte akármelyik (így játék és vidéke is) lehet formáló elv. Mit mondott József Attila a legnagyobb kérdések dolgában? "Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítenek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben." 1944 telén nagyanyámmal Víg Lóversenyt játszottunk az ablak alatt, melynek üvege az első szövetséges légiaknától berobbant, de szó szerint, "kunyhófalat" alkotva mögöttünk a padba. A játéknak mindig megvan ez a kunyhófala. A szenvedély, ha valóban éltük (és túléltük), lakhelyünkké válhat. Kihűltsége még mindig több forróság sok világi ügy hőfokánál, műviségénél. Egyébként való igaz, amiféle sportversenyt kockadobással, mércével, házilagos kivitelben meg lehetett csinálni, azt én mind játszottam. Alpesi sízést is.

MN: Mi volt első "társadalmi érvényű" sikere?

TD: Első "társadalmi érvényű" sikeremet a Rádió gombklubjában arattam: újoncként, idegen szabályokkal játszva, második lettem egy villámtornán. Játékom - és életem - szabályait ma már (rettenetes, de így igaz!) magam akarom megalkotni. Jöjjön inkább a lemondás! Hanem egykor igen jól tudtam mások szabályai szerint is játszani. (Gondoljunk a műfordításra! Mindig mások javára ragasztottam az ülepem a székhez. Jó, hát egykor nem ingyen. Ma jószerén így.) De hogy Marc Coton, a nagy lószakíró árván ne maradjon: tényleg igaz, a szenvedélyes játékosok, mondja ő, életük szürkeségéből menekülnek a játékba. Az igazi játékos azonban, fejezi be, a játék rémségéből menekül - az életébe. Vagyis hát a szenvedély nem tisztára azonos az élettel. A játék végképp nem. A játék élet, de az élet nem játék. A két házi kártyabajnokságot (négy-négy klub alkot ötös "csapatokban" húszas mezőnyt) 1972 és 1976 óta játsszuk. (Feleségemmel - francia kaszinó nevű játék formájában. Lásd József Attila, Szép Ernő és sok millióan még.) A játéknál, az életnél és a szenvedélynél fontosabb nekem, hogy rendszeralkotó típus vagyok. Csakhogy ezt a kártyabajnoki rendszert - a klubok nevei révén is: itt vannak "jelen" mindenkori élő és holt madaraink, növényeink, kutyánk, mackóink és más "lényeink", fogalmaink - nekem a magam számára sikerült (a magam számára érvényes) tényleges élettel megtöltenem.

MN: És élő irodalmi legendává vált általuk. Koalamackók, legendás játékosok neveit viselő gombok, madarak társaságában él. Mániákus névadó.

TD: Az, hogy különféle neveket használtam, belső higiéniai kérdés. Vannak népek, ahol lelki okokból nevet kell cserélni időközönként. Mellesleg legkedvesebb madarainknak nyolc-tíz neve volt, kutyánknak 77 neve van. (Éliás hím verebünk neve volt egyebek között: Éli, Béni, Édes Éliás, Kicsiny Kakukk, Csibukka, Abos, Juszuf, Zornon Kárpátka... ez utóbbi Petőfi után.)

MN: Nat Roid, Tradoni néven bestsellerszerző. "Álneveken" írt könyvei ott vannak valahol Chandler és Rejtő Jenő művei között. Első két verseskötetével a posztmodern líra egyik megteremtője. Mit jelentett, mit jelent önnek a krimi és mit a költészet műfaja?

TD: Első kötetem, benne az első "érvényes", 1960-as versem eltiltást hozott. Mármost ami a posztmodernt illeti, ne vitassuk (miben)létét. Volt azonban egy Első Posztmodern Irodalmi Tanulmányom is, Ottlik Hajnali...-járól, melyet kereken kiröhögtek, s igazából máig sem jelent meg. Amikor 1972-től vegyesen kezdtem formahű és képjellegű verseket írni (én a képjellegű vagy a posztmodern versképződményekkel is, talán önhitten, úgy hittem, máig úgy tudom, a hagyományos vers elképzelhető maximális határáig megyek el!, s nyilván ez bosszant ösztönösen is némelyeket, nem a vállveregetéssel elintézhető "újítás", haha!), láthattam: sokak számára a hagyományos vers kissé idejétmúltnak, megalkuvásnak hat. Mára megint nagyot változott a helyzet, elég a legfiatalabb lírára pillogni. Ami a Nat Roid-könyveket illeti: tényleges regények. Cselekménnyel, rendesen "kitökölve", nem bonyolultabbak, mint Chandler, csak nem olyan zseniálisan tömörek. Meg hát Chandler külön klasszis. Ismétlem azonban: valódi cselekményeket, sztorikat találtam ki, valódi "jellemekkel" és jellegekkel. Ám itt nem merném azt mondani, hogy a detektívregény határáig mentem el. Így én csak a líráról beszélhetek.

MN: Nyelvzsonglőr vagy szerepjátékos?

TD: Dehogy vagyok nyelvzsonglőr. Dehogy vagyok szerepjátékos. Van ez a fogalom: evidencia. Aki nem lehet másképp. Az próbálok lenni, aminek lennem kell. Azzal próbálok foglalkozni, amivel nekem kell foglalkoznom. Olyan dolgokkal, amelyek erre a foglalkozásra rászorulnak. Nem nézek reneszánsz festményeket, nem akarok törött szárnyú sasokat megmenteni, nem járok Amerikába... holott tisztelem és kedvelem mind a felsoroltakat. Van azonban egy súlyosabb összetevője is a "szíves elzárkózásomnak". Magamnak másképp vagyok evidens, mint másoknak. Nyilvánvaló. De sokkal többet lehetne érteni "belőlem". (Nagyérdemű!), ha ezért a megértésért némelyek többet tettek volna. (Szellemi reklám, sulykolás etc.) Mivel ez elmaradt, vajon kikkel találkozom, ha találkozom? Kivel találkoznak ők, ha velem találkoznak? Nagy az elcsúszás. A világ elcsúszott dolgainak számát nem akarom gyarapítani. Hanem erről egyebütt már beszéltem. Hegyesszögű utcaelágazásnál indulunk kétfelé... és iszonyú távol jutunk egymástól, ha nagy a háztömb. Az irodalom háztömbje pedig nagy, az életé még nagyobb. Elzárkózásom (nevezzük így, pontatlanul) nekem fáj a leginkább, ellenben minden közelkerülés, ha evidens, annál nagyobb öröm.

MN: Nem hagyom magam eltéríteni. Csak néhány cím a prózák közül: "Itt éjszaka koalák járnak", Egy regény hány halott...?, Egynyári vakjátszma.

TD: Emberek, állatok... élet, halál... közellét, távollét... Alapkérdések. Hogyan teljen egy napom egyáltalán? Mit tegyek? A görög filozófusok után nehéz újat feltalálni. De nálam az alapkérdésekről volt és van szó mindig. Ez kicsit nevetséges lehet. Vagy hihetetlen. Azt mondta egyszer valaki: "Tudod, Tédé, olvasgattalak, a nevezetes vicceiddel... nekem valahogy nem voltak elsöprő erejűek... mélyek... mellébeszélésnek hatottak. És akkor rájöttem: te ezt véresen komolyan gondolod. S akkor a helyére állt az egész." Nagyobb bókot sem kaptam életemben. Persze rémes volna, ha mindig így lenne. Eszembe jut erről a másik híres lószakíró, David Ashfort barátom, ő mondja: "Miután négy évig hiábavalóan üldöztem fogadóként a szerencsét, láttam, tippadó irodát kell nyitnom, más reményem nincs..." Íme, élet és irodalom.

MN: Bármikor, ha találkozunk, ömlik magából a szó. Tudja, hogy mégis nagyon zárkózott embernek tartják?

TD: Zárkózott is vagyok. A munkához idő kell. Bizonyosfajta munkavégzéshez bizonyosfajta alkat kell. (Búvár, sziklamászó, kaszkadőr - ők is mások.) Az alkat nem csupán az élet üdve, hanem az élet "átka" is. Érdesebbnek, elzárkózottabbnak tűnik fel az olyan ember - ha következetes próbál lenni (úgyse tud) - ,amilyen én vagyok. Én a sétálgató, "dumálós", vaker filozófusok közé tartoznék (ha filozófus lennék). Félreértés ne: attól én húsz emberrel is boldogan elbeszélgetek naponta, hogy nem bírok találkozásokat megbeszélni! Nem bírok! Próbálom menteni a bőröm, elsősorban önmagamtól. Hogy úgy akkor túl sok lenne a szó, az ital, az elcsavargás, pár nap alatt tönkre tudom élni magam így. Viszont öt napig képes vagyok ki se mozdulni itthonról, és mert ilyenkor semmi szénhidrát, folyékony alakban sem... hát a teljes mozgáshiány "mellett" is leadok másfél kilót. Egyébként ez nagy boldogtalanságom! Hogy könnyen felkapom a kilókat. Hogy a vizet is könnyen felkapom? Sebaj, hamar visszaáll a szívem nyugalma. De a kilók... Boldog emlék, mikor 182 centim mellett 1993-96 közt 57-58 kiló voltam. Lementem 90-ről. Most 78 vagyok. Ezek nekem ugyanúgy fontos dolgok, mint a házibajnokság. Ez nem önközpontúság! Ezek nekem (egyebek között) a világ nagy kérdései. Ki vagy? Mi célból vagy a világon? Hány kilósan kell a világon lenned? Merthogy mit befolyásol az, hány kiló vagy? Hát nem jobb 57-nek lenni, mint hogy örökké a régi szakadt nadrágjaim után vágyakozzam? Ez kicsit vicc volt végre...

MN: Nem először. Nagyon termékeny, már-már grafomán szerző. A mindent kiírás kényszere működik önben?

TD: A mindent kiírás kényszere... pillanatnyilag nem működik. Utálok magamról vallani. Az persze fix, hogy azok közt vagyok, akik a kelleténél többet írtak. Jó: de mindig a pillanatnyi kilók számítanak. "A kilók = a lóláb!" Ma a formáló elvben hiszek. Csaknem szabályos, rímes, versszakos verseket írok. Hanem csak amíg úgy érezhetem: muszáj megírni. Sajnálom, de a nagy és tisztességes igazságok ilyen közhelyszerűek. (S hallom egyik mesterem, tanárom, Nemes Nagy Ágnes hangján: "...fiacskám...") Novellát írni például nagyon nehéz egy olyan írónak, amilyen én (is) vagyok. Menekülök az efféle prófétaságtól. Hiányolom azonban, hogy például a Ködös Iker című kötetem novellisztikájáról nem nagyon esik kritikai szó. Kinek jó ez?

MN: A háta mögött, Kosztolányira utalva, Desirée-nek hívják. Örül ennek?

TD: Sosem hallottam, hogy Desirée-nek hívnának. Én 1965 óta, Ottlikék-Keserű Ilona alapon a "Tédé" elnevezésről tudok. Maradjunk is ennyiben. Természetesen jogos, ha így neveznek: a krumpliorrú... az elálló fülű (nem annyira bár, mint a kerékpáros Pantani vagy egy-két herceg), a... mit-tudom-én. De a Desirée: jellemző, mikről nem tud az ember. Gondolom, ez sokakkal kölcsönös.

MN: Mit jelentenek önnek a helyek, a városok? A Tabán, az Alagút, Bécs - ahol igen gyakran tartózkodik - vagy Párizs.

TD: Hű, de szép és nehéz ügy. Elsősorban Budapest... azaz Pest. (Holott budai vagyok), de ezt így mondják. Apropó, valamiért el akartam mondani az imént, már nem emlékszem, miért volt aktuális válasz a kérdésre: mondunk olyat, hogy "vegyük úgy, ez nem történt", de mondható-e: "vegyük úgy, ez nem történik"? A városokkal is így van. Nem sorolom, merre jártam 1977-ig, első madarunk, Szpéró jöveteléig. Akkor nekem minden elutazás megszűnt. Szpéró életében inkább belebetegedtem, de nem mentem el a tervezett angliai útra. 1988-ban, Szpéró halála után, mintegy "cicánk" (Szpéró egyik beceneve volt ez) meg főleg a feleségem unszolására nekivágtam. Mivel még vagy tizenkét madarunk volt, s ők nem bízhatók másra, külön-külön utaztunk. Eltúloztam volna ezt is? De hát túléltem. Mint a lófogadást (már nem érdekel), mint a sok írást (hm), a sok "balhét" (hm-hm-hm!) túléltem. Jók voltak a városok. Egy darabig. De már 1989-ben Koppenhága elkezdett kattogni, zörögni nekem a hetedik nap táján. (Két hetet voltam kint.) Jó, megjegyzem, ötvenéves múltam, mikor először jártam Bécsben. Kezdett üres lenni az idegenben eltöltendő élet. A szobák. Az imádott utcák rendszere. A pályák. A múzeumok. A fogadóirodák. A bor. A tengerpart. Minden. Már ez, ahogy J. A. mondja szintén, összeállt, a folyam befagyott (ilyen szempontból). Felháborítóan unalmas lenne szinte bárkinek, ha részletezném, mit nem bírok az utazásokból. Semmit. Egy-egy pillanat a Rochusplatzon Bécsben, egy londoni alkony a Park Lane mögött, egy párizsi park... na persze. De hát lehunyom a szemem - és ott vagyok. Mit is írtam első kötetemben? "Már csak azt a jövő időt kívánom, ami elmúlt..." És hogy ne legyen több olyan pillanatom, ami előtte nem volt. Ezek túl nagy, istenségkísértő vágyak. Büntetésed: hogy mindenkidet elveszíted, csak te maradsz meg.

MN: Mintha mégis volna önben egyfajta mindenen felülemelkedő életigenlés, életöröm. Tudja: "Döntsd el, Desirée, ki a farbával!"

TD: Igen, van bennem életöröm. Na és, hát ez nem nagy dolog, ha belegondolunk, hogy a hadifogságból hazatért, éppen nem Kánaánba megérkező Korniss Dezső piktor úr is az életörömet festette akkoriban...!

Pál Melinda

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.