Hét – főleg a két ország közti koprodukcióban készült – filmet mutatnak be: van köztük szocializmus idején játszódó sportfilm, romákról szóló szociodráma, doku Hrabalról, egy másik meg a kassai uszodáról, politikai thriller, első filmes és húzónév: Hřebejk feszült drámája, a Mézeshetek.
A cseh–szlovák filmes együttműködés a 90-es évek végén élénkült meg. A hirtelen fellépő pénzhiány miatt megroggyant a szocializmus ideje alatt prosperáló ipar. A bőséges kulturális támogatás eltűnésével egyre kevesebb helyi film készült, így a nézők érdeklődése is megcsappant (az 1993-as kettéválás csak még tovább apasztotta a potenciális közönséget, ráadásul a nyugati filmek szabad beáramlása is odaütött). A filmiparba feccölt pénz a 2000-es években sem növekedett, 2012-ben az akkori államfő, Václav Klaus megvétózta a cseh filmgyártást támogató törvényt, mondván, hogy a film gazdasági ágazat, nem közvagyon, melyet közpénzből kellene támogatni. Pedig a cseh film nemzetközi színtéren is bizonyított: Jan Svěrák Általános iskola című filmjét 1991-ben még csak jelölték, de a Kolja 1997-ben már elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Hřebejk Élet mindenáron című világháborús szatírája 2001-ben szintén jelölést kapott.
Tételesen
A jelen fesztivál műsorán szereplő Fair Play is közel került ahhoz, hogy idei Oscar-jelölt legyen. Andrea Sedláčková sportfilmjének alaphelyzete nagyon hasonló a mi Fehér tenyerünkhöz: a késő szocializmus nyomasztó éveiben egy fiatal, tehetséges sportoló küzd a hatalom nyomása ellen. A futó Anna (a ragyogó szlovákiai magyar színésznő, Bárdos Judit alakításában) ígéretes tehetség, ám edzője és anyja úgy ítéli meg, hogy csak akkor van esélye kijutni az olimpiára, ha doppingolni kezd, mint mindenki más. Csakhogy a lány fellázad, az anyja pedig morális dilemmával szembesül: ha azt akarja, hogy lánya elhagyja az országot, ahol nincs esélye az érvényesülésre, akkor az egészségére káros szert nap mint nap be kell adnia neki, a tudta nélkül. Mindkét nő erős akaratú lázadó, akik a maguk módján szállnak szembe a ’68 után „rendet csináló” Husák-rezsimmel. Annában felfedezhetjük a cseh film útkereső nőalakjait (Százszorszépek, Éva és Vera, Köszönet minden új reggelért), a monokróm, fakó színvilág pedig felidézi a román új filmek fojtogató szocializmusábrázolását. Végül a két nő erkölcsi győzelmet arat a rendszerrel szemben, és a keserédes végkifejlet ellenére felcsillan a remény, hogy az elnyomás talán nem tart majd örökké.
Petr Václav Kiút (Cesta ven) című szociodrámája már napjainkban játszódik, és szintén egy erős nőalakot állít a középpontba. Žaneta (az ösztönös és minden pillanatában hiteles Klaudia Dudová) többfrontos küzdelmet vív a mai Csehországban: megpróbálja összetartani családját, megfelelni saját közössége értékeinek, és megküzdeni a többségi társadalom hol nyílt, hol burkolt rasszizmusával. A film dokumentarista igénnyel, zene nélkül mutatja be a fiatal nő küzdelmét, ahogy próbál jó anya és jó roma lenni, de a megélhetésért folytatott harc állandó próbára teszi (férje is gyötrődik, mert képtelen megfelelni a közössége által elvárt nemi szerepnek, képtelen családfenntartó lenni, származása miatt nem jut legális munkához). A rendező sokszínűnek és árnyaltnak mutatja be a cseh roma közösséget: tagjai odaadók és gyengédek, gyarlók és erőszakosak, nyomoruk közepette egymást ugyanúgy gyötrik, ahogy a többségi társadalom gyötri őket – e csoport tagjának lenni egyszerre jelent támogatást és izolációt, mely csökkenti az integráció lehetőségét. A Kiút ugyanolyan keserédesen zárul, mint a Fair Play – a végkifejlet felidézi a cseh újhullám csendes, mindennapi melankóliáját, melyben mégiscsak felcsillan valami optimizmus.
Jan Hřebejk 2013-as filmje, a Mézeshetek (Líbánky) akárhol játszódhatna, de a kezdetben idilli, majd egyre fojtogatóbbá és nyomasztóbbá váló alaphelyzet a skandináv családi drámákat idézi (pl. Susanne Bier filmjeit, vagy Vinterberg Születésnapját). Radim és Tereza (a már a Fair Play-ben is lenyűgöző Anna Geislerová) lagziját egy ünneprontó zavarja meg: senki sem ismeri, és homályos utalásaiból kiderül, hogy olyasmit tud, ami hamar tönkreteheti a friss házasok boldogságát. A lakodalmi zsánerképeket nyugtalanítóan váltogatják a feszült, burkolt fenyegetésekkel teli beszélgetések, s rég eltemetett titkok bukkannak felszínre. Hřebejk filmje is társadalmi problémákat érint, bár áttételesebben, mint a Kiút – itt a homofóbia és az iskolai zaklatás kerül előtérbe. A feszes, felkavaró film mesterien keveri a skandináv klausztrofóbiát némi kelet-európai ízzel, és annyit még elárulhatunk, hogy Nastassja Kinski emlegetése még sosem volt ennyire kellemetlen.
