"Nincs még hozzá kulcs" - Solymosi Tari Emőke zenetörténész Lajtha Lászlóról

  • D. Magyari Imre
  • 2010. október 7.

Film

Solymosi Tari Emőkének három könyve jelent már meg Lajtha Lászlóról, Bartók és Kodály kortársáról, akit a nagyközönség mindmáig alig ismer. A "...magam titkos szobája" Lajtha vígoperáját elemzi, a friss Két világ közt beszélgetéseket tartalmaz Lajtha családtagjaival, barátaival, munkatársaival és tanítványaival, A kockás füzet pedig a Lajthát 1953-63 közti népzenegyűjtő útjaira textológusként elkísérő Erdélyi Zsuzsanna feljegyzéseinek sajtó alá rendezése.

Solymosi Tari Emőkének három könyve jelent már meg Lajtha Lászlóról, Bartók és Kodály kortársáról, akit a nagyközönség mindmáig alig ismer. A "...magam titkos szobája" Lajtha vígoperáját elemzi, a friss Két világ közt beszélgetéseket tartalmaz Lajtha családtagjaival, barátaival, munkatársaival és tanítványaival, A kockás füzet pedig a Lajthát 1953-63 közti népzenegyűjtő útjaira textológusként elkísérő Erdélyi Zsuzsanna feljegyzéseinek sajtó alá rendezése.

*

Magyar Narancs: Bartók 1920-ban egy levelében ezt írta egy angol zenetudósnak: "Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk". Ennek ellenére sem életében, sem halála, 1963 után nem ismerték őt nálunk igazán. Ma is ez a helyzet?

Solymosi Tari Emőke: Alapvetően igen, bár az utóbbi tizenöt-húsz évben javult a helyzet, legalábbis ami a megismerés lehetőségeit illeti. Sok mű megjelent CD-n, és sokat elő is adtak magas színvonalú koncerteken - Lajtha nehéz alkotásokat írt, amiket nem lehet kevés próbával megszólaltatni. Tudomásom szerint Kocsis Zoltán gondolkodik egy balett ősbemutatóján. A Hungaroton a vonósnégyeseket adta-adja ki az Auer-kvartettel, a külföldi Marco Polo a szimfóniákat. E két műfaj alkotja az életmű gerincét. Mikor Lajtha felesége, Rózsi néni a nyolcvanas évek elején hazajött Angliában élő fiától, hét esztendőn át, haláláig azzal foglalkozott, hogy férje ismertségét, játszottságát elősegítse. Nem kevés ember figyelmét hívta fel arra, hogy élt itt egy nagyon nagy zeneszerző. Az ő halála után Lajtha unokahúga, dr. Lajtha Ildikó folytatta ezt az áldozatos munkát. Létezik egy Lajtha László Alapítvány, amelynek én vagyok a művészeti vezetője. Létrehoztuk a lajtha.hu honlapot - én kaptam a feladatot a hagyatékot őrző Hagyományok Házától, hogy folyamatosan bővítsem. Mindennek ellenére Lajtha nincs benne úgy a köztudatban, mint Bartók. De ez hosszú folyamat.

MN: Ön mit tudott róla, amikor a nyolcvanas években jelentkezett a Zeneakadémiára?

STE: Az égvilágon semmit. Tulajdonképpen az akadémiai éveink alatt sem hallottunk róla sokat. Viszont több tanárom is akadt, aki kifejezetten kapacitált, hogy foglalkozzam Lajthával. Tudták, hogy beszélek franciául, Lajtha pedig fiatalságától kezdve - Bartók biztatására Párizsban is tanult - erősen kötődött a francia kultúrához, Franciaországhoz, ahol elismerésre is talált, a Francia Akadémia tagjává is megválasztották. Az én diákkoromban persze már javában folyt a Lajtha-kutatás: Berlász Melinda zenetörténész munkássága alapvető jelentőségű, például ő adta ki Lajtha összegyűjtött írásait is.

MN: Hogyan kezdte az ismerkedést Lajthával?

STE: Tanárom, Szőllősy András zeneszerző a Fészek Klubban egy Lajtha-esten bemutatott Lajtha özvegyének. Még akadémistaként kezdtem el járni Lajtháék Váci utca 79. alatti lakásába, hogy magnóra vegyem Rózsi néni emlékezéseit. ' színiakadémiát végzett, rendkívül színesen, nagy megjelenítő erővel mesélt. Imádta a férjét, a halála után több évtizeddel is érezhetően szerelmet érzett iránta. De nem idealizálta, ismerte a hibáit is, például ezt mondta: "Áldott rossz modora volt az uramnak." Elfogadta őt olyannak, amilyen volt, tisztelte a jelleméért, a hajlíthatatlan gerincéért, még akkor is, ha ez a hajlíthatatlanság gyakran nehézségeket okozott. Rózsi néni emlékezései keltették fel az érdeklődésemet. Hamarább ismertem meg az ő személyes emlékeit, mint hogy Lajtha zenéjével foglalkoztam volna. Aztán tőle és Ildikótól kaptam kisebb feladatokat, például a színpadi művekről kellett írnom egy kis brosúrát. Később a Nemzeti Zenede történetét bemutató könyvben is én írtam Lajtháról, aki három évtizeden át tanított az intézményben, igazgatta is.

MN: Mi fogta meg Lajtha zenéjében?

STE: Akkor lettem igazán lelkes, amikor Lajthának a régi, 17-18. századi zene iránti vonzódásában a magam régi muzsika iránti érdeklődésére ismertem. A népzenében is a régebbi rétegek érdekelték. Lajtha zenéjét a 17-18. századi muzsika különösen inspirálta, ehhez a korhoz nyúlt vissza, miközben a hangja teljesen modern és egyéni. Az öncélú modernkedést, kísérletezést, ami jellemző volt az ő korában, nem szerette.

MN: Ez némiképp különös, hiszen 1920-ban egy zongoraciklusát Schönberg adatta elő Bécsben.

STE: De a schönbergi úttól Lajtha hamar eltávolodott, már a húszas évektől kezdve régi és új szintézisét kereste. Esküdt ellensége lett a dodekafóniának, zenén kívüli szabályrendszernek érezte. Bach és Mozart volt a mérce, hozzájuk próbált igazodni. Új humanizmusról beszélt, ennek a szellemében akart alkotni. Egy elveszett, mediterrán szépségeszményt próbált visszahozni, megfogalmazni. A szimfóniáiban nagyzenekart használ, de nem a harsányság a cél, hanem a finom színek kikeverése. Az általános emberiről akart beszélni, ezért kapcsolta össze a régit és az újat.

MN: Abban, hogy nem ismerik, megalkuvást nem ismerő magatartásának is része volt.

STE: Van zenei oka is: roppant egyedi a zenéje, törekedett is erre az egyediségre, és annyira kapcsolódik ahhoz a franciás vonalhoz, amit mi ma sem ismerünk igazán, hogy nincs még hozzá kulcs. Bartók és Kodály felől nemigen lehet őt megérteni. De tény: a magatartása és ennek következtében a politikai elhallgattatása, ellehetetlenítése is erősen belejátszik abba, hogy kevesen ismerik.

MN: 1948-ban, miután Londonban optimális körülmények között dolgozott át egy évet, például zenét írva egy Eliot-drámából készülő filmhez, annak dacára, hogy többen óvták a hazatéréstől a kommunista Magyarországra, ő azt mondta, hogy visszatér, s akkor utazik majd Londonba vagy Párizsba, amikor akar. Tizennégy évig nem kapott útlevelet. Még akkor sem engedték ki, amikor 1955-ben a Francia Akadémia a tagjai közé választotta.

STE: Mondjuk ki: ez elképesztő pofátlanság volt. Az interjúkötetben hosszan beszélnek erről a Lajtha fiúk - ők kint maradtak, s mindketten elismert tudósok lettek. Lajtha Londonban a karrierje csúcsán volt, a legnagyobb elismerés vette körül, olyanokkal dolgozhatott, találkozhatott, mint T. S. Eliot. De érezte, ahhoz, hogy igazán teljes ember lehessen, hogy megvalósíthassa azt, amit szeretne, hogy komponálhasson, ahhoz haza kell jönnie. Sok mindent csinált, tanított, népzenét gyűjtött, kultúrdiplomáciai és egyházi feladatokat vállalt, de a legfontosabb a komponálás volt számára. S tudta, hogy a közeg, amelyben ehhez inspirációt kaphat, ha sokkal rosszabb lesz is a helyzete - Magyarország. Rengetegszer elmondta: a gyökerei itt vannak. Nem tudott volna a gyökerei nélkül élni.

MN: 1948-ban nem írta alá azt a Mindszenty elleni állásfoglalást, amit intézményvezetőként, a Nemzeti Zenede főigazgatójaként alá kellett volna írnia.

STE: Erdélyi Zsuzsanna szerint ez volt a mellőzés alapvető oka. Kirúgták az állásából, a 200 forint nyugdíj mellett abból éltek, hogy eladogatták a holmijaikat.

MN: Mennyire bánhatta meg a londoni döntését?

STE: Komplex válasz adható csak. ' mindig azt mondta, hogy nem bánta meg. Az életmű is ezt igazolja, mert olyan mértékben gyarapodott épp az utolsó időszakban, 48-tól a haláláig, amilyen mértékben kint aligha gyarapodott volna, s tán nem is írt volna ilyen mélységű zenét. De azt is lehetne igazolni, hogy megbánta: volt, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és kivándorló-útlevelet kért. A tanítványai szerint sosem panaszkodott. Nem is alázkodott meg.

MN: Az sem kevésbé abszurd, hogy 1951-ben Kossuth-díjat adtak neki.

STE: Többek szerint sima politikai sakkhúzásól van szó. Az Eliot-film díjat nyert Velencében, ez Lajthára is ráirányította a figyelmet, arra is, hogyan él, milyen szegénységben. Igazolni kellett a Nyugat előtt, hogy megbecsülik. De nem mint zeneszerzőnek adták a Kossuth-díjat, hanem mint népzenekutatónak, amit ő megalázónak érzett. Nagyon fontos volt neki a hagyományok mentése, de mélyen sértette, hogy nem a saját, eredeti alkotásaiért tüntetik ki. Először nem akarta átvenni a díjat, de egy efféle nyílt szembefordulás börtönbe is juttathatta volna. Már a Parlament lépcsőjén kezdte leszedni magáról a díjat jelző jelvényt. A pénzt pedig az utolsó fillérig szétosztotta.

MN: Úgy sejtem, Lajtha sok saját művét nem is láthatta-hallhatta.

STE: Például a négy színpadi művéből csak az egyik balettjét mutatták be - azt is csak négyszer játszották. A vígoperáját be sem tudta fejezni - bizonyos vélekedések szerint nem is akarta. Szeretett bíbelődni vele: Erdélyi Zsuzsannától tudjuk, hogy az 1953-tól rendszeresen, havonta zajló fáradságos gyűjtőutakra mindig magával vitte a partitúrát.

MN: Számíthatunk öntől egy Lajtha-nagymonográfiára is a jövőben?

STE: Nem biztos, hogy az én életem elég lesz erre a munkára. De el kell kezdeni.

Neked ajánljuk