Magyar Narancs: Kevés olyan film készül a holokausztról, ami líraiságában így elrugaszkodik a megszokottól. Mi volt a szándékod ezzel a megközelítéssel?
Elek Judit: Úgy érzem, talán maga a történet diktálta azt a formát. Az a tény, hogy a Kathleen Gati által játszott Katherine a Visszatérésben hét és fél éves, amikor a holokauszt elválasztja a szeretteitől, s hogy ez a trauma kitörli kisgyermekkorának emlékeit. Azzal, hogy az apja halála után a film történetében visszamegy a szülőföldjére, Erdélybe, és ott megtalálja ezt az "elveszett időt".
MN: Neked is volt ilyen "elveszett időd"?
EJ: Nem szabad úgy nézni, hogy ez a film az én önéletrajzi történetem. Nem születtem Erdélyben, nem éltem ott a hegyek között, nem veszítettem el, hála istennek, az édesanyámat, viszont elvesztettem a Vera nevű testvéremet. És csak a közelmúltban jutott el hozzám az ő pusztulásának a története. Sokban rajtunk is múlik, hogy mit kezdünk a traumákkal, a saját életünk tragédiáival, hogyan éljük át másokéit vagy akár a hazánkét. A legtágabb értelemben is mit gazdagodunk vagy szegényedünk, meg tudjuk-e fordítani a sorsunkat úgy, hogy a bajból is valamit profitáljunk. Én mindenből megpróbálok építeni.
MN: A Visszatérés - Retrace-hez mi volt a kiindulópont?
EJ: Úgy kezdődött, hogy 18 évvel ezelőtt kezembe vettem Marguerite Duras húsz éve megjelent regényét, a Nyár este fél 11-kor-t. Semmi köze Magyarországhoz, a holokauszthoz, egy szerelmi háromszög és egy vakáció története Spanyolországban. Az intim közelség van jelen benne, amit annyira szeretek, amikor kevés szó esik, mégis hatalmas dolgok történnek meg az emberek között. Egyszer Mérei Ferenc, az egyik legnagyobb magyar pszichiáter arra a riporteri kérdésre, "hogyan lehet eldönteni, hogy valaki normális-e vagy elmebeteg?", azt felelte: "az attól függ, hogy milyen közelről ismerjük az illetőt". Egyetlen történet sem egyszerű, mert abban a pillanatban, hogy az ember elég közel hajol hozzá, ezer arcát kezdi mutatni a valóság. A Visszatérés - Retrace elején megjelenő tengeri táj a szabadság szimbóluma, és a gyönyörű erdélyi hegyek is ezt jelképezik. Ez a természeti környezet, amelyben a film játszódik, éles kontrasztban áll mindazzal, amit a Ceausüescu-féle, magát szocialistának nevező diktatúra képvisel.
MN: A Ceausüescu-kor ma már történelem.
EJ: Borzalmas volt a holokauszt és szörnyű volt a fasiszta terror, de én egy másik diktatúrában éltem le nagyrészt az életemet. Egy ún. szelídebb formájú diktatúrában, amiből viszont ugyanúgy nem lehetett kimenekülni. Nagyon nehéz elmagyarázni egy mai húszévesnek, hogy az embernek nem volt útlevele, hiszen nem ismeri ezt a helyzetet. Szeretném, ha a filmet rengeteg gimnazista és egyetemista látná, tudniillik egy nagy lyuk van manapság a történelemoktatásban. A szocializmus negyven évéről a mai fiatalok a világon semmit nem tudnak.
MN: A film a megfelelő eszköz arra, hogy felnyissa az emberek szemét?
EJ: Ha már itt vagyok ezen a világon, és van egy olyan képességem vagy szándékom, hogy mozgóképet csináljak, akkor ez a dolgom. Az ember tanú, átél dolgokat, és megpróbál róluk a többieknek beszélni. Mint mikor álmodunk, és elmeséljük a hozzánk közel álló embernek. Szeretném ezt továbbadni egy szélesebb körben. Ha nekem ennyire fontos, ami történik velem, és van egy képességem, hogy ezt el tudom mondani mozgóképen, akkor talán érdeklődésre tarthat számot, hátha felismeri benne önmagát a másik, és talán meg tudok óvni valakit attól, hogy tudatlanul vagy érzéketlenül menjen el mások szenvedése mellett. Vagy az én empátiám segítségével ő is egy kicsit beleérzőbben és több szeretettel élné az életét. Nem lenne ilyen ordas a világ, mint amilyen most. Mindig csodálkozom, hogy abból a sok-sok csodálatos és kedves gyerekből hogyan lesz acsarkodó és gyűlölködő felnőtt, hogyan alakul ki az, ami már egy ideje itt fröcsög körülöttünk. És mikor jön el egy olyan idő, amikor az emberek egyszer csak rácsodálkoznak az úgynevezett "ellenségeikre", hogy nekik is van két szemük, fülük, apjuk, anyjuk, testvérük, gyerekük. És feltesszük magunknak a kérdést: ők is ugyanolyanok talán, mint én? Ez a film arról szól, hogy ez nagyon nehéz, hogy itt borzalmas dolgok történtek az emberekkel. Gyönyörű Illyés Gyula verse Az egy mondat a zsarnokságról, hogy ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van mindenütt, az ágyban is. Nincs olyan szférája a létünknek, ahol ne pusztítana bennünket. És hogy ölni sokféleképpen lehet. Ha az emberi életet, a méltóságot lehetetlenné teszik, az is gyilkossághoz vezethet. Nem lehet olyan pici a durvaság, megvetés vagy különbségtétel egy másik emberrel szemben, a jogfosztásnak a leghalványabb gesztusa, hogy ne azt jelentse, "te nem vagy olyan, mint mi", s máris megtörténik a kirekesztés.
MN: Ilyen értelemben indirekt módon is kénytelen vagy politizálni.
EJ: Amikor megcsináltam az ötvenes évekről szóló televíziós dokumentumfilmemet, az akkori bányásztoborzásokról, ugyanarról a problematikáról, amiről később Andrzej Wajda is beszél a Vasemberben, rögtön betiltották. Onnantól kezdve azt mondták, "jó, jó, Judit, csináljon filmet, csak ne legyen benne politika". Majd megcsináltam az Istenmezején és az Egyszerű történet című dokumentumfilmeket. Öt éven keresztül forgattam két kislányról és a családjukról 14 éves koruktól. Ha van politikus film a Kádár-korszakról, a hetvenes évekről, akkor ez az. Az emberi lét a maga komplexitásában üvöltve mondja azt, hogy itt nem proletárdiktatúra és szocializmus van, hanem elnyomott, páriává degradált emberek élnek egy hűbéri rendszerben.
MN: Talán a legszemélyesebb filmed a Visszatérés - Retrace.
EJ: Már az Ébredésben próbáltam elmondani a gyerekkori élményeimet, amelyek kitörölték belőlem a háború előtti kisgyerekkorom élményeit. Ott nem sikerült úgy, ahogyan szerettem volna. A konkrét élmény az, hogy amikor a családommal együtt az ún. védett házból a budapesti Pozsonyi úton a nyilasok hatalomátvételekor kitereltek, és betereltek a gettóba, én hét és fél éves voltam. Anyám a négyéves öcsémet tartotta. Apám, aki aznap hajnalban hamis papírral szökött meg a munkaszolgálatból, a kevés megmaradt holminkat cipelte egy batyuban. Az én kezemet nem fogta senki, egyedül mentem. A kapu előtt volt egy letakart valami, amiben megbotlottam, és ráestem. Egy öregasszony hullája volt. Az első igazi emlékem az életemből, hogy ráesek egy halottra, és az orrom találkozik az ő arcával. Ez az emlék olyan sokkot okozott, hogy eltörölte mindazt, ami előtte volt. Utána már mindenre emlékszem, a babámra, a pincére, ahol össze voltunk zsúfolva. De a kisgyerekkori emlékeket csak fényképekből, elmesélésekből ismerem. Ezt szerettem volna elmondani a film történetének feszültségébe ágyazva.
MN: Ebben a folyamatban segített, hogy utólag szereztél tudomást Vera nővéred tragikus sorsáról?
EJ: Ez két különböző dolog. Adva van egy kisgyerek és egy felnőtt. A két idősík közötti távolságot próbálja a női főszereplő drámájában megeleveníteni a film. Az öcsémnek van három fia, akik egyszer csak odaálltak az anyjuk elé, és kérdeztek a családunkról. A sógornőm kezdett el a családfánk után kutatni. Az apám az utolsó percig várta a nővéremet, már az eltűnése puszta tényét sem tudta élete végéig feldolgozni. Azért tettem a film végére Vera egyetlen fennmaradt fotóját, mert azt gondoltam, hogy itt most nekem az "ő történetét" kell elmondanom, pontosan úgy, ahogyan nekem elmondták; és ezt a néző tudomására is kell hoznom, hogy amit a filmben látott, az ebben a vonatkozásban nem kitalálás. Olyan sok idő telt el azóta, 67 év, és ma olyan világban élünk, amiben azok az ordas eszmék, amelyek végül az ő szörnyű elpusztításához vezettek, bizonyos körökben elfogadhatóvá és feléleszthetővé váltak. Ennek az az oka, hogy annak a tisztuló, önvizsgáló, katartikus folyamatnak, amelyet hosszú évtizedeken keresztül a németek elvégeztek, nálunk gátat szabott a szocialista rendszer. És ennek a levét issza a mai magyar valóság.
MN: Eredetileg Maia Morgensternt szeretted volna Katica főszerepére. Miért választottad végül Kathleen Gatit?
EJ: Nagyon régen szerettem volna Maiával dolgozni, és ő is velem. Mindig van előttem egy arc, amikor a forgatókönyvet írom, és ez Maia arca volt. De az első forgatókönyvi változat megírása óta elmúlt tizenhét év, és most a tizennegyedik változatnál szembesültem azzal, hogy ez a történet egy olyan nőről szól, aki messziről jön, és az anyanyelvét is elvesztette. Reveláció a filmben, amikor megkérdez valamit magyarul, mert az apja a holokauszt után sohasem volt hajlandó magyarul megszólalni. Végül is azért nem Maiát választottam, mert ő nem tud magyarul, és anyanyelvi szinten kellett volna tudnia angolul is. És egy hasznos hanggal forgató filmben, ahol a főszereplőnő férje svéd, ő maga és a húga amerikai, csak az angol lehetett a közös nyelv. Másfelől az is nagyon fontos volt, hogy éreztem, Katiban a szőkeség, a Marilyn Monroe-ra hajazó hollywoodi máz mögött nagyon sok, a film tartalmával rokon mélység van. Harc volt, hogy vágjuk le a haját, és fessük barnára. Azóta látom a fotóit, megmaradt barnának a civil életben és a szerepeiben is.
Szentgyörgyi Rita
Visszatérés - Retrace
1980-ban járunk, először a tengeren, aztán valahol egy mólón, Skandináviában, az elhalt apa hamvait szórja éppen a vízbe a lánya - egy erdélyi magyar zsidó holokauszt-túlélő emigráns hölgy. A történet e korai pontján a film megtartja magának a főszereplő identitásának döntő hangsúlyait, épp erről szólna a műegész tán egy fokkal erősebben megrajzolt szála. Az apa elvesztése felszínre hozza a főszereplő elfojtásait, a nő (Gáti Kati) előbb rémálmaiban, majd ébren is szembesül gyerekkorával; maga ered emlékei nyomába, visszatér Erdélybe. Lassan a néző is megismeri - önvallomások és flashbackek változó ütemén - e gyermekkort, a boldogságot és a borzalmakat. A mondhatót és a mondhatatlant. Az erdélyi útra elutazik a hősnő új életében szerzett családja is, egyfelől könnyítendő a birkózást a múlttal, másrészt - a bonyolult viszonyaival - nehezítendő. Van tehát egy pillanatnyilag is komplikált életünk, a történelem legszörnyűbb időszakának felemás emlékeivel. Mert hiába a holokauszt, az elvesztett család, az összes elviselhetetlen szörnyűség, a régi táj, a házak láttán előtör az is, amikor gyermek volt a gyermek, a játékok, a szülői szeretet, a testvérek, a szomszéd kisfiú, a régi iskola. Mindezt nagyon szépen és érzékenyen, visszafogott líraisággal mutatja meg Elek Judit.
De ennél még tovább is megy, a film másik szála a helyben maradt szomszéd fiú párhuzamosan futó sztorija, aki épp a kondukátor látogatására várva szavatolna a medvevadászat sikeréért. Ez, ha finoman akarunk fogalmazni, egy tragikomédia, ha pontosan, akkor egy vad burleszk, gátlástalanul romantikus és megátalkodottan keresett elemekből felépítve. Van benne vemhes áldozati állat, gáztól pusztuló félrelépők, olyan vad és merész rímek a főszálra és az előzményekre, hogy le a kalappal.
Ha mindez megmarad a papíron, vélhetően mindenki jobban jár. Elek Judit 2010-es filmje azonban nemhogy egy 1980-as formát, mozgóképes elbeszélésmódot választott hozzá, hanem egy olyat, ami már a hetvenes években is a papa mozijának számított, amiben akkor jönnek - szigorúan fekete-fehérben - a flashbackek, amikor a hős szemével látunk meg valamit vagy valakit. S míg a végére jutunk, könyörtelenül megesz az unalom.
- ts -
Forgalmazza a Mozinet
