Magyar Narancs: A forgatás előtt megismerkedtél a történet főhősével, Aron Ralstonnal.
James Franco: Megmutatta a videofelvételeket, amiken elbúcsúzott a családtagjaitól. Szimpla, de méltóságteljes búcsú - főleg az édesanyjától, tudva, hogy ez lesz az utolsó kép, amit látni fog róla. Nagyon sokat mondó felvételek. Színészként arra vagyok kondicionálva, hogy folyamatosan olvassam az emberek apró jelzéseit, gesztusait. Amikor találkoztunk, megkérdezte, miért akarom őt eljátszani. Nem vágtam rá, hogy azért, mert Danny Boyle-lal akarok dolgozni! Hadováltam valamit az emberi akaraterő diadaláról.
MN: Te is odaadnád a fél karodat?
JF: A film nem a hősiességről szól. Aron karja már halott volt.
MN: Könnyebb egy valós figurát életre keltened, mint egy fiktív alakot?
JF: Nem. De nem is feltétlenül nehezebb. Ha ismert a figura, szigorúbbak az elvárások. De hajlamos vagyok keményebben dolgozni, ha nagyobb a nyomás. A valós figurák jobban ösztökélnek, az illető iránti kötelességemnek érzem, hogy alapos munkát végezzek.
MN: Fizikai fájdalom, kétségbeesés és az amputálás - őrjítő szituáció.
JF: Nagyon jó műkezet kaptam, nem kellett megvágnom magam. Danny Boyle hajlamos a színészeit a képességeik határaiig kergetni. A sziklás beszorulás utáni első jelenetnél, amikor fitt atlétaként megpróbálom saját erőmből kihúzni a karom, annyit mondott: "Minden erődet megfeszítve játssz, és csak akkor hagyd abba, ha azt mondom, vége." Ezek a digitális kamerák 10-20 perceket is képesek rögzíteni. 22 percig őrjöngtem, cibáltam a testem, ordítottam. Végkimerülésig. Másnapra belilult a karom. De rájöttünk, hogy a módszer működik. Időrendben forgattunk, ilyen hosszú beállításokkal, egy nekifutásra tudtunk nagy adagokat fölvenni, s az operatőr menet közben változtatott a kamera szemszögén.
MN: Népszerű vagy, a lányok kedvence. Élvezed?
JF: Eddig csak a hírnév jó oldalát tapasztaltam.
MN: Szabad idődben festesz. Mit?
JF: Nagy képeket, akrillal. Figuratív kompozíciókat, amiken több dolog történik egyszerre. Az idő múlásával érdesebb, képregényszerűbb lett a stílusom. Nagyszüleim műkereskedők voltak. Már kamaszként sokat rajzoltam, és portrékat festettem. Képzőművészeti főiskolára szerettem volna menni, de a szüleim nem hagyták. 'k ugyanis festőként diplomáztak a Stanfordon, de nem tartottak ki, apám üzletember lett, anyám gyerekkönyvek szerzője. Én is eltérültem a színészet felé.
MN: Több meleg szerepet is vállaltál, eljátszottad Harvey Milk szeretőjét, majd Allen Ginsberget.
JF: Minden interjúban arról kérdeztek, milyen volt Sean Penn-nel csókolózni.
MN: Mi fogott meg e figurákban?
JF: Allen Ginsberget játszani azért volt érdekes, mert olyan korszakban nőtt fel, amikor nem voltak meleg példaképek, akik inspirálhatták volna az embert, hogy vállalja a másságát. A 40-es, 50-es években minden zárt ajtók mögött történt. A hatóságok köztörvényes bűnözőkként kezelték a melegeket. Sokakat elektrosokk-terápiára küldtek. Allent részben azért rúgták ki a Columbia Egyetemről, mert egy ágyban találták Jack Kerouackal. Pedig nem is szexeltek. Csak hideg volt, és összebújtak. Olyan korban vált felnőtté, amikor úgy érezte, nem szeretik, és ennek ő az oka. Amikor a filmben odabújok Neal Cassidyhez az ágyon, az a jelenet egy egyetemes emberi igényről szól. Allent végre átöleli valaki, megérti: ő is szeretetre méltó. Nem benne van a hiba.
MN: Van valamiféle generációs összetartozás a kollégáid körében?
JF: Számos rendező alakított ki afféle társulatot maga körül. Wes Anderson és George Clooney ilyen. Szívesen lennék ilyen csapatokban. Nekem még megadatott, hogy a nagy truppokat mozgató Robert Altmannal dolgozhassak (A társulat, 2003). Két nappal a halála előtt még hívott, hogy két új filmtervéről beszéljünk.
MN: Egyik rendeződ, Tony Bill azt mondta nekem, hogy generációd legműveltebb színésze vagy.
JF: Az UCLA-re jártam irodalom szakra, de félbehagytam, hogy a színészi karrieremre koncentrálhassak. De nyolc év színészkedés után valami megváltozott. Rájöttem, hogy a film a rendező médiuma. És nekem mindig az lesz a dolgom, hogy az ő koncepcióját szolgáljam. Ami szép hivatás, de többre vágyom. Visszamentem az egyetemre, irodalomból lediplomáztam, majd posztgraduális képzésben filmírást és költészetet hallgattam. Végre azzal foglalkoztam, ami igazán érdekel. Érdekes, hogy pont ebben az időszakban kerestek meg kedvenc rendezőim, Gus Van Sant és Danny Boyle. Mindig fogok játszani, de most már elsősorban az írás és a rendezés érdekel.
MN: Két játékfilmet, négy rövidfilmet és egy doksit rendeztél eddig. Keresed még a hangod?
JF: Tisztában vagyok vele, hogy milyen témákhoz vonzódom, és milyen filmek tetszenek. Egyes rövidfilmjeimben verseket adaptáltam, szinte szavak nélkül, kizárólag vizuális eszközökkel. Legközelebb kedvenc íróm, William Faulkner jön. Megszereztük az örököseitől a Vörös levelek és az Augusztusi fény jogait. Van valami az amerikai dél irodalmában, valami nagyon megkapó.
A 127 óra című filmről írott megsemmisítő kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!
