Ma sem egyszerű felállás, hát még az 1920-as években. Gerda és Einar remekül megértik egymást, úgy emberileg, mint festőileg, a kor azonban már távolról sem ennyire megértő: a mégoly felvilágosult orvosdoktorok sem látnak mást a ma már transzneműnek mondott Einarban, mint (jó esetben) nemi eltévelyedettet vagy (rossz esetben) súlyos elmekórtani esetet. Gyógyírt a Koppenhágánál is szabadabb szellemű Párizs sem kínál a házaspárnak (Budapest szóba sem kerül): Drezdáig kell Einernek mennie, hogy végrehajtsák rajta a világ első nemváltoztató műtétjét. Józan, emberi számítás szerint Wegenerék történetében van lényegesebb momentum is annál, mint hogy az esőcseppek milyen finoman futnak le a korabeli ablaküvegeken – ez a sok finom futás még egy olyan filmben is kissé túlzó lenne, mely két korabeli esőcsepp igaz történetét tárná elénk. Tom Hooper rendező azonban nemcsak a lírai esőzésben erős, de valami veleszületett szuperhős-tulajdonság révén filmjének egyetlen jelenetét sem tudja úgy keretezni, hogy az ne legyen az elviselhetetlenségig ízléses. Az alkonyi órák meghitt melegsége jól mutat az életbiztosítás-reklámokban, a szecessziós formák túlburjánzása pedig bármely abszintmárka bevezető kampányában kötelező, de
A dán lányt majdhogynem paródiába fullasztja ez a rögeszmés szépelgés. A király beszédével menthetetlenül befutott Hooper most úgy csinál, mintha ő lenne a művészfilmek Michael Baye, a színészek pedig teszik, amit minden ilyen, díjfogásra kitenyésztett produkciókban tenni kell: Eddie Redmayne és Alicia Vikander fegyelmezetten drámáznak és néznek nagyokat. Ennyi szecessziós szépség láttán végül is majd’ mellékes, hogy Einar és Gerda drámája helyett egy Legjobb Férfi Főszereplőt és egy Legjobb Női Mellékszereplőt láthatunk munka közben, a díjvadászat keserves robotjában. Ha másban nem is, e tekintetben nem is lehetne őszintébb ez a költőinek szánt, de inkább csak költőcskés produkció.
A UIP–Duna Film bemutatója
