Tévé

Ki a leghangosabb?

Szabadfogás

Film

Közéleti szóbirkózás – a cím nyomában ezzel a vélhetőleg szellemesnek szánt alcímmel kívánta egyértelműsíteni a folyamatos megújulásban lévő csatorna, mely sportágra is emlékeztesse a nézőt a Hír Tv „rendhagyó vitaműsora”. Nos, a hét erős embert ígérő adásokban olykor tényleg birkóznak a szavakkal (az idegen szavak kiejtésével vagy egyszerűen csak a józan artikulációval), ám mégis pontosabb, ha ezúttal a stúdióbelső penetráns látványát is bevonjuk az értelmezés körébe. Ott ugyanis pankrátorálarcokat láthatunk felpingálva, s a műsor leginkább valóban a pankrációra emlékeztet – no, nem a pontosan koreografált látványosság, hanem sokkal inkább a műbalhé értelmében.

A Szabadfogás jelen formájában mintha azt kívánná illusztrálni, hogy miért is reménytelen és tökéletesen terméketlen minden nyilvános vitánk. A Heti hetes extrém és blöffértelmiségi változatában hat, zömében rosszul öltözött és/vagy a képernyőn ápolatlannak ható férfiú handabandázik a műsorvezető által szabadjára engedve. A Gój Motorosok vezetőjétől a Facebook-humorista Konok Péterig, a mindent látványosan unó Csintalan Sándortól a hím-Tereskovaként eredetieskedő Wahorn Andrásig csupa-csupa magába zárt, csakis önmagára kíváncsi figura. A jelenség, amely akárhány ATV-s vagy egyéb vitaműsorból ismerős lehet, itt valósággal orgiáját üli: mindenki kizárólag a saját monológjára figyel. Wahorn például egy ponton úgy kezd hozzá a maga kajabálásához, hogy azt sem tudja, kinek a véleményével vitatkozik éppen. Míg a szélsőjobbon helyet foglaló motorosvezér egy-egy zagyva, de annál sarkosabb kijelentése után rendre visszautasítja az indoklás, a magyarázat kötelmét, mely metódusa azután hamar követőkre lel e kocsmanívójú vitában.

A műsor akarva-akaratlanul azt az internetes publicisztika felől rohamosan terjedő tendenciát is felmagasztalja, mely szerint a kel­lően arrogáns megszólaló mindenhez ért, a világ összes problémáját meg tudja oldani kis gondolkozás árán, s voltaképp akár nagyobbacska műtétek elvégzésére is vállalkozhatna, ha igazán akarná. Mindenki megfellebbezhetetlen ítéletű világbíró, mind megannyi egyszemélyes univerzum, s ahová régen a műsorszerkesztők szakértőket kerestek, oda ma elég egy hangos performanszművész, egy köldöknéző általános alkoholista vagy egy Twitter-vezércikkíró. A Szabadfogás épp ilyen műsor, s valósággal üdítő, amikor Csintalan Sándor egyszer-egyszer fölcsattan: „Tessék olvasni!”

Amúgy szégyen ide, szégyen oda: a jelek szerint a körkörös megvetésű Csintalan van a leginkább tisztában a maga helyével és csekély intellektuális súlyával. Ellenben Konok Péter (aki pár adással ezelőtt a baloldal múltjának kutatójaként azt mondta, nem tudná megfogalmazni, mi a csuda is az a baloldaliság) halálosan komolyan veszi önmagát, s érezhetően fontosnak ítéli minden egyes kiejtett szavát. A különbségek egyébként csupán árnyalat­nyiak, s pár perc után úgyis a hangerő dönti el a menetrend szerint kaotikussá váló vitákat. („Ki a leghangosabb?” – e kérdés még el is hangzott a múlt hét végi adásban.) S a reményvesztett néző végül még a botladozó nyelvű díszgójjal is közös platformra kerül, merthogy ő ellenvéleménnyel találkozva többször is így fakad ki: „ehhez én fáradt vagyok”.

Hír Tv, január 24.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.