Holnap reggelig sorolhatnánk a híresebbnél híresebb rajzfilmes nagyágyúk nevét vagy gyerekkorunk meghatározó mesehőseinek kalandjait ahhoz, hogy a magyar animáció történetének csupán ránk szabott szeletét felidézzük, s amely nyomán kis túlzással és nagy bátorsággal kijelenthetjük: gyakorlatilag rajzfilm-nagyhatalom voltunk.
A filmstúdió történetét feldolgozó egész estés (98 perc) doku - Szalay Péter rendezésében - egyszerre használ az objektivitást sugalmazó, ám nagyon is különböző múltfeldolgozó stratégiákat, illetve válik rendkívül személyessé az egykori és a jelenleg is aktív szakemberekkel készített interjúk bevetésével. S természetesen nem maradnak ki a főszereplők, maguk a mesék és figuráik sem, így megannyi részlet, háttérinfó és sztori segíti emlékeink előhívását, vagy épp a rácsodálkozást. Vannak (szinte) mindenki előtt ismert alakok és filmek, a Mézga család, doktor Bubó, Vízipók, a csodapók vagy épp a kockásfülű nyúl, Mirr-Murr, a Macskafogó, János vitéz vagy Lúdas Matyi, míg mondjuk Kovásznai György korszakos alkotásai, Jankovics Marcell korai meséi, Foky Ottó megtűrt bábfilmjei vagy Rófusz Ferenc Oscar-díjas (!) A légy című háttér-animációja, ha nem is újdonságként, de mindenképpen üde színfoltként tűnik fel - persze jobbára a fiatalabb nézőknek.
Az azonban mindenkinek új lehet, hogy Európa ötödik legnagyobb stúdiója volt anno a Pannónia, s a kecskeméti és a pécsi műtermekkel kiegészítve egy-egy sorozat vagy egész estés mese elkészítéséhez mekkora erőfeszítésekre volt szükség, s mi az, hogy fázisrajzoló, ki a színező, mire kell a trükkgép, vagy esetenként hány százezer munkaórába és hány millió forintba fájt egy-egy sikerültebb műdarab.
Nem lepődtünk meg azon sem, hogy egy-egy erős politikai állítással vagy utalással dúsított animáció miért nem verte ki soha sehol a biztosítékot, s azon sem, hogy mindig sikerült valahogy megmenteni a stúdiót és rengeteg dolgozóját a csődtől, bezárástól, leépítéstől, mert mindig jött egy újabb ötlet, egy másik mese, ami továbbvitte a Pannónia szekerét. A presztízsműfajnak számító animációt a technológián kívül semmi sem tudta kikezdeni. Az viszont elszállt, mint a régi idők győzelmi zászlói.
Szalay filmje már csak a rengeteg információ miatt is becsületesen teljesített feladat, szép munka, akkor is, ha a Balázs Béla-díjas alkotó nem tudott válogatni, szortírozni, így filmje túl hosszú, és ami igazán zavaró, alapvetően befejezetlen. Ugyanakkor az alkotó dicséretére legyen mondva, hogy e dokumentumfilm oktatói segédeszközként is megteszi a magáét, de szép is lenne látni iskolákban vagy épp a televízió nem túl eldugott műsorsávjában. Momentán várunk.
