Elég a stáblistára meg mondjuk a plakátra pillantani, hogy tudjuk: magukat a készítőket sem győzte meg semmi a bevételen kívül arról, hogy az első részt folytatni kellene. Ott van mindjárt Ken Jeong szerepeltetése, ami már önmagában beáraz egy vígjátékot; a Másnaposok pucér őrjöngéses jelenetéből karriert csináló komikus és a vele érkező álázsiai akcentus a legbiztosabb jele a humortalanságnak és a teljes ötlettelenségnek. Pedig az első rész a maga módján még működött; a 80-as, 90-es évek buddy cop filmjeit lekoppintó akcióvígjátékok tisztességes koppintása volt, azzal a Kevin Harttal, aki néhány közepes vígjátékkal a háta mögött épp a csúcsra tört, köszönhetően a nagypofájú fekete komikusok krónikus hiányának. S ameddig Eddie Murphy és Martin Lawrence nem kerít egy jó ügynököt, vagy Chris Tucker meg nem kapja a Csúcsformában 4 forgatókönyvét egy dús csekkbe csavarva, valószínűleg Hart marad az örökös izgága fekete. Az, hogy valóban vicces és tehetséges, nem is annyira a filmjeiből, mint stand-upjaiból és late night szkeccseiből derül ki. A Pofázunk és végünk első részében elég volt, ha alapjáraton pörgött.
A második részben már minden terhet rá helyeztek; a néha működő, de legtöbbször besülő poénokat ugyanúgy ő szállítja, mint az egyébként pofás akciójeleneteket. Ice Cube szerepe ezúttal csak annyi, hogy néha komoly képpel alákérdezzen, és az ellenségre keményen nézzen; ha kíváncsiak vagyunk a valódi Ice Cube-ra, jobban járunk, ha a nálunk be sem mutatott Straight Outta Comptont nézzük meg – igaz, abban őt is valaki más játssza.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
