Magyar Narancs: Ha tömören össze kellene foglalnia, milyen emberi értékeket képvisel színésznőként és magánemberként, mit mondana?
Liv Ullmann: Mindig igyekeztem úgy tenni a dolgom, hogy legyen benne egyfajta méltóság. Könynyebb lett volna más utat választani. De éreztem, hogy ez való nekem. Cselekedni csakis méltósággal. Ebben az is közrejátszhatott, hogy elég hamar, hét-nyolc évi színészkedés után találkoztam Ingmar Bergmannal. Csak mertem volna elveszteni a méltóságomat a vele való együttműködés után! Jól megnézhettem volna magam! Jött egy-két hollywoodi év, ami nem alakult különösebben sikeresen, sem Hollywood, sem én nem nyertünk vele sokat, mégis szerencsém volt: mindig visszatérhettem Ingmarhoz, és forgathattam vele újra és újra.
MN: A szakirodalom hajlamos feminista rendezőnőként kategorizálni önt. Egyetért ezzel?
LU: Nem nagyon. Annyi igaz, nő vagyok, és egyetlen nyelvet ismerek. A nők nyelvét. Könnyebben megértek egy asszonyt, mint egy férfit. Ami azt illeti, sosem értettem meg igazán a férfiakat. Első könyvemet harminc éve írtam arról, milyen nőnek lenni ebben a világban és az én szakmámban.
MN: Lánya, Linn elismert írónő.
LU: Nehéz volt neki ilyen szülőkkel. Pontosabban a szülei hiányával! Végül egyvalaki volt ott neki: Ingmar. Tudja, én kemény szülő vagyok. Sok erőfeszítésembe kerül, hogy megértsem: a lányom a saját útját járja. Néha nem tudok félreállni. Mert az én lányom. Sose tudhatja az ember, mit tesz rosszul szülőként. Ha máshogy élek, az jobb lett volna a lányomnak. Bárcsak képes lettem volna több időt tölteni vele, jobban odafigyelni rá, meghallgatni őt!
MN: Zsigmond Vilmos 1991-es filmje, A tékozló apa főszerepe után kijelentette, hogy ezután csak rendezni akar.
LU: A második rendezésemnél már pontosan éreztem, hogy ez a dolgom. Nekem kell meghatároznom, hogy mit helyezek a képbe - de én magam már nem akarok elem, szín lenni abban a képben. Ha látott már balett-táncost, tudja, milyen az, amikor felugranak. Van egy mágikus pillanat, két-három másodpercig tart. Ekkor tovább maradnak a levegőben, mint ahogy az elvileg lehetséges. Ez a két-három másodperc az, amire törekednünk kell. Erre tettem fel a rendezői pályafutásomat.
MN: A Bergman-hattyúdal, a Saraband (2003) főszerepét tízéves (színészi) szünet után játszotta el. Nos, a mű nem épp a legemelkedettebb őszike; Bergman keserű szájízzel zárta filmes pályáját.
LU: De tudja, éppen ezért tudok egyetérteni vele. Mások, valószínűleg magamat is beleértve, olyan filmeket készítenének nyolcvanöt évesen, amik tele vannak megbocsátással. De ez nem Ingmar. Úgy érezte, neki ilyen keserű hangon kell szólnia. Annyira személyes a mondanivaló, hogy nem írhatja le egy könyvbe, s nem adhatja oda másik rendezőnek. Neki kell filmet készítenie belőle. Tudom, sokakat letaglózott a Saraband. Egy békés öregember alkotását várták. Én is örültem volna. De nem így tett. Ezúttal ismét bátor volt.
MN: Bergman filmjeinek főszereplői magukra maradt hősök egy isten nélküli világban.
LU: Nem tudom, ki dönt a sorsuk felett. A saját döntéseik eredménye az, vagy valamilyen végzet szüleménye. Nem hiszek benne, hogy befolyásunk van a sorsunkra. Maximum abban, hogy a döntéseink nagyban meghatározzák az életünket. Még abban sem hiszek, hogy Isten kezében lenne a döntés. Sors az, amikor van egy hely a világban, ahova elmehetsz, és átérezheted, milyen egyedülálló dolog embernek lenni. Kierkegaard mondta: "Megpecsételt küldetéssel jövünk ebbe a világba." Mindannyiunk életében eljön a nap, amikor hívnak, és be kell teljesítenünk küldetésünket.
MN: Bergman hogyan vélekedett azokról a szerepeiről, filmjeiről, amiket az ő háza táján kívül követett el?
LU: Ingmar előtt és után is sok filmet készítettem nélküle. Könyveket írtam, színpadokon játszottam világszerte. De nyilvánvalóan mindenki szemében az ő munkásságával forrt össze az alakom. Valami furcsa okból kifolyólag tetszett neki, ha másokkal is dolgoztam. Akár jó filmben, akár rosszban, ő élvezte, míg a többi színészével nem volt ilyen bőkezű, és az ő amerikai karrierjükről közel sem vélekedett túl kedvezően. Az én munkám azonban nem zavarta. Ez mindig meglepett.
MN: Hogyan változtatta meg az ön életét Bergman?
LU: Nézze, negyven év telt el azóta, hogy együtt éltünk. ' volt a lányom apja. S egyben a legjobb barátom. Annyi közös élmény fűz össze minket. Nemcsak a színésznője voltam. Mivel mindig komolyan vette a munkáját, rávezette a munkatársait is erre. Mégis nagyon jókat nevettünk együtt. Higgye el, rengeteget röhögtünk!
MN: Mikor látta utoljára?
LU: Néhány órával a halála előtt. Elutaztam hozzá a Feröer szigetekre. Tudja, van egy mondat a Sarabandban: az általam játszott aszszony meglátogatja Erland Josephsont, de neki nem tetszik a helyzet. "Miért jöttél?" A nő azt feleli: "Úgy éreztem, hívtál." Egyik nap Norvégiában hirtelen az az érzés lett úrrá rajtam, hogy Ingmar a távolból magához hív. Azonnal odarepültem hozzá. Ha nem bérelek magánrepülőt, talán későn érkezem. Délután ott voltam mellette, megköszöntem mindent, amit tőle kaptam. Aznap este meghalt.
