Film

Renoir

  • Bécsi Orsolya
  • 2013. szeptember 8.

Film

A manapság divatos életrajzi filmek tartalékai nyilván kimeríthetetlenek. Itt mindjárt két Renoirunk is van: a festő Pierre-Auguste és fia, a filmes Jean, plusz mindkettőjük múzsája, a gyönyörű idomokkal és hullámos vörös hajjal megáldott Andrée Heuschling. A cselekmény a varázslatos Coöte d'Azur vidékén játszódik, ahová a(z addigra már elhunyt) feleség hívja a lányt a festő új modelljének. Már az első kockák után tisztában vagyunk a helyszínnel, az idővel és majdnem az összes szereplővel; minden állandó folyamatként hömpölyög az idő, a természet és az ember végtelen körforgásában. Elmúlás és újjászületés, öregség és fiatalság a híres festő utolsó évein keresztül láttatva, végtelenül felszínes megközelítésben, gondolatnak látszó közleményekkel álcázva.

Sajnos a dolog már ott kezdi piszkálni a tájékozottabb néző ingerküszöbét, mikor a képernyőn megjelenik a Coöte d'Azur, 1915 felirat, és nem sokkal később kiderül, hogy Andrée Renoir feleségének hívására érkezett. Álljunk csak meg egy (több) szóra! Andrée Madeleine Heuschling (későbbi felvett nevén Catherine Hessling) 1900-ban született, és Renoir egy ismerőse, Henri Matisse küldte Cagnes-sur-Merbe 1917-ben. Gilles Bourdos rendező nem szokott mellényúlni (gondoljunk csak a Szerelem életre-halálra c. 2008-as művére), de most mégis sikerült neki. Kétórásra elnyújtott játékidő, elbagatellizált tények: a film egyetlen pozitívuma az impresszionista látványvilágot visszatükröző, csodálatos táj, s a hozzáillőn intenzív színhasználat - de sajnos ezek után sem kívánjuk újra látni, egyszer is sok volt.

Forgalmazza a Mozinet

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.