magyarnarancs.hu: Milyen gyerek volt, Star Wars-os, vagy a művészfilmek kis barátja?
A. O. Scott: Egyfelől Star Wars-os gyerek voltam, hiszen a lehető legjobb korban voltam, a 11-et tapostam, amikor a Csillagok háborúját bemutatták. De a művészfilmeket is, hogy úgy mondjam, az anyatejjel szívtam magamba, több egyetemi városban gyerekeskedtem, mindig volt egyetemi filmklub a közelben. A Star Wars ugyanúgy bejött, mint az art house fura világa. A Csillagok háborúját és a Zazie a metrónt ugyanabban az évben láttam, és mindkettőtől padlót fogtam.
magyarnarancs.hu: Nem lovagolnék hosszan a Star Warson, de két dolgot kötelességem megkérdezni. Osztja azt a vélekedést, miszerint az összes közül A Birodalom visszavág a legjobb rész? És azt, hogy az új trilógia tűzre való?
| ||
AOS: Az általános vélekedés szerint a Birodalom a legjobb, és én osztom ezt az általános vélekedést. Mint film, a Birodalom ennyi év elteltével is megáll a lábán, talán a legjobban a klasszikus trilógia darabjai közül. De ha azt nézem, hogy melyik volt a legnagyobb hatással rám, akkor az elsőre kell szavaznom, ami, ugye, ma már a negyediknek számít a sorban. A legelső Star Wars-film valami olyasmi volt az én generációmnak, mint a nálam idősebbeknek az első Beatles-lemez. Ez volt a nagy beavatás, az a pillanat, amihez semmi sem fogható. És igen, az új részek: nos, a harmadik, amikor Anakin végképp a sötét oldalra áll, nem is volt annyira rossz. És a történet ívében is érzem az ambíciót.
magyarnarancs.hu: Mint a New York Times vezető filmkritikusa, vannak házszabályok, amik megkeserítik az életét?
AOS: Egy dolgot biztosan nem lehet a New York Timesnál: írásban káromkodni. A cselesebbek néha becsempészik a „segget" az írásaikba, de emberre még ezt sem lehet, maximum egy majomra. Ebben a tekintetben ez egy nagyon vaskalapos, puritán lap. Stílusügyekben vannak megkötések, viszont tartalmi kérdésekben semmi.
magyarnarancs.hu: Mi újság a spoilerekkel?
AOS: Értem én az alkalmankénti felháborodást, de egy kicsit mintha túl lenne lihegve a dolog. Ennyire azért nem számít a cselekmény. Se filmben, se máshol. Akkora veszteség éri az embereket, ha például elárulom, hogy Anna Karenina a végén meghal?
magyarnarancs.hu: Tényleg meghal? Most jól elrontotta…
AOS: Attól tartok, meg. Az emberek érzékenysége mostanra oly kifejlett lett, hogy néha úgy érzem, már azzal is bűnt követtem el, ha akárcsak a legkisebb részletét is elárulom a történetnek. Nem én írtam róla, de ott van például Almodóvar filmje, a Mindent anyámról. (Vigyázat, spoiler következik!) Most akkor mit csinálsz? Vállalva a népharagot leírod, hogy a főszereplő meghal a legelején, vagy sem? Nézze, igyekszem tiszteletben tartani a nézői igényeket, de az sem célom, hogy őrületbe kergessem magamat azzal, hogy éjjel-nappal azon rágódom, elárultam-e valami fontosat. Vannak esetek, amikor például a cselekmény a legkevésbé izgalmas része a filmnek. Általános szabályként persze megfogalmazhatjuk, hogy minél kevesebbet foglalkozol a cselekménnyel, annál jobb. Jobb gyorsan és nagy vonalakban letudni, hogy aztán az igazán fontos dolgokkal lehessen foglalkozni.
magyarnarancs.hu: Mi a helyzet az újságíróktól megkívánt politikai korrektséggel?
AOS: Bárcsak tudnám, mit is jelent ez valójában! A mainstream amerikai médiában nagyjából a semlegesség dívik. Ez igaz a New York Times filmkritikusára is; az elvárás az, hogy a politikai nézeteidet tartsd meg magadnak. Ez olykor kivitelezhető, olykor nem. Mégis, mi másról lehet például értekezni egy Michael Moore-féle politikai film kapcsán? Igyekszem úgy írni, hogy hű maradjak a meggyőződéseimhez, de a saját konkrét politikai nézeteim messze nem érdekesek annyira, hogy azokról szót kéne ejtenem. Elég kiszámíthatók, elvégre New Yorkban élek és a New York Timesnak írok. Különösebb erőfeszítést nem teszek, hogy megnyilatkozzam ez ügyben, ahogy arra sem, hogy eltitkoljam. Engem inkább a mozik érdekelnek. Ott van például a joggal nagyra becsült John Ford – nehéz nála konzervatívabb művészt találni. Magas labda ezen rugózni, de minek: tök mindegy, hogy politikailag melyik oldalon állt, amikor a filmjei önmagukért beszélnek. Rengeteg minden megtudható belőlük az amerikai történelem egy bizonyos korszakáról.
magyarnarancs.hu: Rendben, Ford konzervativizmusát nem piszkáljuk, de mi a helyzet például a nagy klasszikus, Griffith nyílt rasszizmusával?
| ||
AOS: Az Egy nemzet születését a kritika se lenyelni, se kiköpni nem tudja, s nem is fogja tudni soha. Az Egy nemzet születése örökös dilemma, aligha fog a filmkritika ez ügyben nyugvópontra jutni. Egy olyan filmről beszélünk, aminek elévülhetetlen érdemei vannak a modern mozgókép történetében, ám ugyanez a film ki sem látszik a maga komisz és mélyen elítélendő ideológiájából. Még csak ártalmatlannak sem mondanám, hiszen sikerrel járult hozzá, hogy a Ku Klux Klan ismét erőre kapjon a déli államokban. Erről megfeledkezni éppúgy nem lehet, mint a filmes erényekről. Kényelmetlen film, és az is marad, lehet, az idők végeztéig.
magyarnarancs.hu: Nem tudom, önöknél hogy van, de nálunk nem ritka, hogy a filmesek kikérik maguknak, akár írásban is, ha valaki rosszat ír a filmjükről. Gyakori érv, hogy egy filmesnek hosszú évek keserves munkájába telik, mire megalkotja a művét, egy kritikusnak viszont elég egy-két óra is, hogy sárba tiporja azt. És ez persze nincsen rendjén. Ismerős ez a fajta okfejtés?
AOS: Ó, persze, hányszor megkaptam már, hogy mit pofázok, amikor még sosem csináltam filmet, és azt is hallottam már, hogy jaj, de hát milyen nehéz munka is ez a filmcsinálás. Az amerikai filmes azért óvatosabb fajta annál, hogy az effajta nézeteit nyilvánosan is kifejtse. De a rajongók szépen szokták osztani az embert. Akkor is hülye a kritikus, ha lehúz például egy olyan filmet, ami százmilliókat kaszált a pénztáraknál.
magyarnarancs.hu: Soha nem támadták nyilvánosan a filmkészítői oldalról?
AOS: Samuel L. Jackson egyszer nekem esett a Bosszúállók kapcsán, pedig még csak azt sem mondhatnám, hogy kifejezetten negatívat írtam volna a filmről. Volt, amit dicsértem, volt, amit kifogásoltam benne, van ez így. Jackson a Twitteren szólított fel, hogy keressek magamnak valami más hivatást, s erre beindult a Bosszúálló-rajongók bosszúja, kaptam hideget-meleget, sok cifraságot. A vicces az egészben az volt, hogy Jackson nem hagyta ennyiben a dolgot, hat hónap elteltével egy interjúban, amit a Varietynek vagy az Indiewire-nek adott, megint kikelt ellenem. Ez viszont már kifejezetten hízelgő volt. Készült is egy összephotoshopolt kép rólunk: Mace Windu és én nézünk farkasszemet lézerkarddal a kezünkben. Ez azért elég menő.
| ||
magyarnarancs.hu: A filmkritikus-filmrendező csörték híres esete, amikor a színész-rendező Vincent Gallo szó szerint megátkozta a kritikus Roger Ebertet, amiért az lehúzta a The Brown Bunny című filmet…
AOS: Idáig azért sosem fajult a helyzet a saját praxisomban. Nemrégiben jól lehúztam az Augusztus Oklahomában című filmet, de azóta is minden csendes, semmi felzúdulás. Arra mondjuk nem számítottam, hogy karácsonyi üdvözlőlapot hoz a posta Meryl Streeptől. Nem is hozott.
magyarnarancs.hu: Mik azok a filmkritikákban ismétlődő fordulatok, amiktől falra mászik?
AOS: Amikor valaki azt írja, hogy ez vagy az a helyszín a film egyik karakterévé lép elő, attól falra mászom. Nyilván én is leírtam már munkásságom során, de ez mit sem változtat a tényen. Vagy amikor egy kritikus azzal jön, hogy ez vagy az az alakítás Oscar-gyanús. Mindenki végezze a maga dolgát; a Filmakadémia ossza csak az Oscart, hiszen ez a dolga, a filmkritikus meg foglalkozzon a filmmel, és ne azzal töltse ki a helyet, hogy Cate Blanchett Oscart érdemelne. És a jelzők bőkezű használata is mindig gyanús. A saját írásaimban is. Amikor valami nagyot akarok mondani, és egyszer csak kicsúszik egy „figyelemre méltó”, egy „lenyűgöző”, egy „rabul ejtő”, egy „elképesztő”, egy „magával ragadó” vagy egy „megdöbbentő”. De most komolyan, tényleg megdöbbentem volna? Mint láthatja, én sem vagyok immúnis ezekre. Üres frázis valamennyi, de a reklámozók például imádják őket. „Elsöprő erejű” – mondta ez vagy az a filmkritikus. A hirdetések tele vannak ilyen kiemelésekkel.
magyarnarancs.hu: Nemegyszer felmerült már, legutóbb például a Golden Globe-ot odaítélő újságírók kapcsán, hogy olykor egy kis figyelmesség a produkciók részéről, mondjuk egy jutalomutazás sokat lendíthet egy-egy film pozitív megítélésén. Volt, hogy megpróbálták bármikor is lekenyerezni?
| ||
AOS: A Timesnál alapszabály, hogy nem fogadhatunk el semmit, még junket-meghívásokat sem. Egyetlen díjat osztó társaságnak sem vagyok a tagja, úgyhogy ez irányból is védve vagyok. De a jutalomutaztatásnál is vannak kifinomultabb módjai, ha egy hollywoodi stúdió az ember kedvében akar járni. Ezek talán még veszélyesebbek is. Elég, ha a nap végén valamelyik filmfesztivál valamelyik buliján valaki – egy filmsztár vagy egy filmrendező – megveregeti a válladat, és a maga megnyerő módján dicsérni kezd. Hogy te mekkora írói tehetség vagy, és milyen jó, hogy te is meg ő is a film nagybetűs ügyét szolgáljátok, ilyenek. Életveszély, amikor megpróbálják elhitetni veled, hogy egy csapatban játszotok. Nem, nem játszunk egy csapatban. Ahogy Lester Bangs, a Majdnem híres zenekritikusa mondta: ők nem a barátaid.
| Scott szerint a világ 2013 legjobb filmjei: Inside Llewyn Davis (a Coen testvérek legújabb filmje – K. G.), 12 év rabszolgaság, Adéle élete, The Act of Killing és Sarah Polley dokumentumfilmje, az Apáim története. 2013 legtúlértékeltebb filmjei: Amerikai botrány, Mielőtt meghaltam, Phillips kapitány, A nő, Gravitáció |
