Magyar Narancs: Az Aiowa csoportnak a nyolcvanas évek végén Budapesten is jó híre volt. Mi lett a sorsa?
Urbán András: 1989-ben hoztuk létre a Keszég Lacival (ma a budapesti Pont Műhely rendezője), és ehhez csatlakoztak a többiek. Harmat címmel készítettünk egy sikeres előadást, amivel jó nagy kört befutottunk a régi Jugoszlávia területén, gyors volt a dolog felívelése, és rövid ideig tartott. Tudtuk, hogy közbejön a katonaság, azt már kevésbé, hogy leszerelés után megkezdődik a háború. Megállapodtunk, hogy mindenki oda megy tovább, ahova akar, és aztán szabadon visszakapcsolódhat. 92-ben, amikor másodéves rendező szakos voltam az Újvidéki Művészeti Akadémián, a csoport egy része a Szabadkai Népszínházban dolgozott velem, a Woyzeck előadáson. Aztán jó részük Magyarországra költözött, és elkezdtek külön dolgozni, Aiowa név alatt.
MN: A Woyzecket tekintve elég határozottan folytattad azt a színházi nyelvet a hat év kiesés után is.
UA: Nem volt ilyen egyszerű, vissza kellett jutnom oda, és ez úgy történt meg, hogy már Szabadkán dolgoztam újra, amikor felkértek, hogy Zentán készítsek egy előadást középiskolásokkal (Gyerekek és katonák, 2004), akik hasonló korúak voltak, mint mi, amikor aiowások voltunk. Ez volt a saját rendezői nyelv megszületése.
MN: Mi volt a helyzet Szabadkán, amikor újrakezdted, és most hogyan mennek a színház dolgai?
UA: Két színház van: a népszínház, amelynek vannak magyar előadásai, és a Kosztolányi Dezső Színház, amely a város önkormányzati alapítású művészszínháza. Az utóbbiba mentem vissza, nagyon szegény körülmények közé. Az adott politikai helyzetben elég meghatározatlan státusú kis színház volt, de az elmúlt két évben elég friss és érdekes pontja lettünk a városnak. Itt a saját, független társulatom vezetőjeként és a színház igazgatójaként koprodukciós viszonyban állok önmagammal. Néha ténylegesen is. Az Urbán András Társulat különbözik az ottani és a magyarországi színházaktól is, alapvetően rendezői színház, és nem kapcsolódik hagyományokhoz. Meg is lepett, hogy a Brecht - The Hardcore Machine (2007) és a Pilinszky nyomán, pszichiátriai betegek írásai felhasználásával készült Urbi et orbi (2007) bekerült a vajdasági hivatásos színházak szelekciójába.
MN: Szövegekből indulnak ki az előadásaid, de mégis úgy tűnik, hogy kevésbé fontos a szöveg, mint a mozgás vagy a zeneiség. Hogyan magyarázható ez?
UA: Általában minimális intervenciókat végzek az alapműveken, mondjuk más személybe vagy időbe helyezem át a cselekményt, mint például a Csáth (0,1 mg, 2004) vagy a Sylvia Plath (A lány, aki ugatott a Holdra, 2005) esetében, illetve kiszedek bizonyos mondatokat az eredeti közegükből. A szöveg valóban nem a primer értelmezési lehetősége az előadásoknak, inkább hangként, azaz anyagi valóságként jelenik meg a színpadon. De nem is vagyunk mozgásszínház, mert a színészek drámai módon beszélnek. Van, aki úgy érzi, hogy nincsen tisztességes viszonyom az írókkal, ám inkább sajátosnak mondanám, mert a szerzők szellemisége megmarad, csak éppen nem róluk szól az egész.
MN: Nekem a te darabjaid azt mondják, hogy kórház az egész világ, és ezt alapvetően el is fogadom.
UA: Csáthnál mondjuk eleve nehéz kikerülni a kórházi közeget, de azért nemcsak szörnyűségek vannak a darabjaimban, hanem arra is rákérdezek, hogy tarthatunk-e valakit bolondnak pusztán azért, mert metaforikusan fejezi ki magát. Érdekel az antipszichiátriai hozzáállás, meg a nem normális állapotok, amelyeket nem orvosi szempontból akarok megérteni. A színház simán lehet annyira specifikus, mint más művészetek.
MN: Eleve "őrült" szerzőket választasz a darabjaidhoz, de ilyenkor vajon nem a te egykori őrült állapotodhoz, a háborús traumákhoz térsz vissza?
UA: Nyilván nem marad nyom nélkül a háború, de ezekkel a dolgokkal én ugyanígy foglalkoztam a háború előtti fiatalságomban is. Az Aiowa előtt rendeztem egy darabot Gyíkok (1988) címmel, én is írtam, és struktúrájában keményebb volt talán, mint a maiak. A szerzőket pedig nem mindig én választom, hanem ajánlják.
MN: Milyen fázisai vannak egy előadás elkészítésének?
UA: Felvonultatunk minden anyagot, ami csak szóba jöhet az adott munkához, ez olyan, mint egy olvasópróba, csak többfélét olvasunk, sokat beszélgetünk. Létezik egy terv, meg vannak a színészek, akik bizonyos dolgokra alkalmas állapotban vannak. Közösen járjuk az utat, aminek még az elején vagyunk szerintem. A zenét Mezei Szilárd szerzi, a koreográfiát pedig magam készítem, de a Brecht-darabnál például a Jel Színház tagja, Varga Henrietta tartott tréningeket, és ugyanebben a darabban használtam elemeket azokból a nálunk egykor slettnek nevezett kollektív ifjúsági tornagyakorlatokból, amelyeket Tito születésnapján vagy az Ifjúság Napja alkalmából mutattak be.
MN: Mondhatjuk, hogy manapság jelen vagy Magyarországon, mások pedig, például Nagy József, hazatérnek a "szülőföldre".
UA: A Szeged, Szabadka, Újvidék körben mozgok csak, és néha kilépek Budapestre. Nyilván vannak kommunikációs problémáim, de Belgrádban sem feltétlenül értetem meg magam. A Kosztolányi Színházban létrejött egy befogadó programunk Desiré villamosa címmel, ami a térségben egyedülálló, és ide jön rendezni az idén például a Keszég Laci is. Más formában, de működnek a kapcsolataim. Komoly programmal élünk, és, bár nem érzem, hogy általános volna a hazatérési hullám, azért felépül valami új, ahelyett, amit még kamaszálomként éltünk át. Zárkózott vagyok, de sosem csak a helyi kultúrában szerettem volna benne lenni, magyarként akartam létezni, de kicsit nagyobb térben. Tizennyolc és huszonnégy éves korom között volt egy érdekes rendezői felfutásom, és a mai napig azért történik meg néhány dolog, mert ismerik azokat a munkáimat, látták annak idején Belgrádban. Sok múlott azon is, hogy Szabadka kulturális tanácsadója, Lovas Ildikó író képes elérni, hogy a vidék megtűrje a mi színházunkat.
MN: Innen nézve a te vidékednek van egy olyan olvasata is, hogy megtartó és inspiráló közeg.
UA: Néha onnan nézve is jó, de ott élve azért tudni, hogy sehol se nagyon jó. A kisebbségi létből és a tájból eredő inspiráció persze benne van. Jugoszláviai magyar vagyok, de megkülönböztetett, és sosem volt kellemes érzés, hogy sehova se tartozom, de amikor nem túl rossz az élet, akkor ez nem annyira fájdalmas, mert rálátást biztosít a dolgokra. Sosem volt könnyű mese.
