Az Örökmozgóban rendezett orosz filmhéten ezúttal nem a művészeké, hanem egy sikeres produceri irodáé, a Profité volt a főszerep. Az orosz filmgyártás legújabb kori viszonyairól a stúdió producerével beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Évente átlagosan hány orosz film készül, és ebből mennyit gyárt a Profit?
Igor Tolsztunov: Száz körül van ez a szám, nekünk idén 6 filmünk van. Én 5 és 10 film közé teszem azt a mennyiséget, ami számunkra normálisnak mondható, de tavaly például csak 2 mozifilmünk volt, és a tévés produkciók voltak többségben.
MN: Az idei eredményükkel hol állnak az orosz stúdiók hierarchiájában?
IT: Benne vagyunk az első ötben. Az első helyen egy Central Partnership nevű cég áll, amely oroszországi méretekben nagyon sok filmet készít, utána következünk mi 8-9 másik stúdióval együtt, és van még úgy 5-6 független producer is. Utóbbiak elég ritkán jutnak szóhoz, de az eredmény mindig minőségi. Nagyjából ezek a szereplők határozzák meg az orosz film arculatát.
MN: Mi a Profit profilja?
IT: Bizonyos értelemben műfaji filmekkel foglalkozunk, durva megközelítésben könnyed, romantikus történetekkel. Mi a melodrámában vagyunk a legjobbak. Ezekből a filmekből élünk, ezek kifejezetten a piacnak készülnek, de emellett mindig is csináltunk olyan filmeket, amelyek elütnek a fősodortól. Ezekről pontosan tudjuk, hogy nem lesz sok nézőjük, de éppen az újfajta megközelítések, az izgalmas történetek miatt kedvesek nekünk.
MN: Mondana példát a piacra készült kommerszre és az izgalmas veszteségekre?
IT: Legutóbbi nagy kasszasikerünk a Pityer FM volt, egy romantikus antirandevúfilm, sok tavasszal, szerelemmel, ami jellegzetes filmje lett az utóbbi évek orosz filmgyártásának, miközben szépen fölelevenítette a régi orosz romantikus vígjátékok hagyományait. 8 millió dollárt hozott, és 1,3 millióan látták. 1 millió 200 ezer dollárból készült, ami egy átlagos büdzsének számít, nagyjából ennyiből készül minden filmünk. De a Pityeren kívül volt három másik mozink is, melyeket, noha pár százezer dollárt vesztettünk rajtuk, érdekes művészi tartalmuk miatt mindenképpen érdemes volt megcsinálni. Az egyik ilyen Andrej Proskinnak, a híres Alekszander Proskin fiának a filmje, a Katonai dekameron. A mai hadseregről szólt, néhány katonáról, akiket Csecsenföldre küldenek, de a film nem a hadi eseményeket, hanem a bevetést megelőző mindennapokat mutatta meg. Sajnos nem minden úgy sikerült, ahogy akartuk, a filmből nem lett igazi esemény. A közönséget sem nagyon érdekelte, de a fesztiválok sem kapkodtak utána. De most is benne vagyunk egy izgalmas produkcióban, első filmes rendezővel dolgozunk egy dokumentarista stílusú játékfilmen. Érdekes címe van: Mindenki meghal, én meg maradok. Három nyolcadik általánosba járó moszkvai lányról szól, szellemiségében pedig a klasszikus európai filmeket idézi. Olyan, mintha nem történne semmi, de a lányok belső világában nagyon komoly változások játszódnak le. Ilyenkor elfogultak vagyunk, a saját szenvedélyünknek engedünk, mert ez biztosan nem lesz sikerfilm, legfeljebb a jó fesztiválszereplésben bízhatunk.
MN: A kelet-európai trendekkel szemben önöknél a helyi gyártású akciófilmek is sikerágazatnak számítanak, a pénztáraknál sokszor le is körözik a könnyedebb hangvételű alkotásokat.
IT: Tény, hogy az Éjszakai őrség mindent vitt, de a romantika is nagy üzlet, épp most hozott 50 millió dollárt egy romantikus vígjáték, A sors iróniája, ami egyébként egy régi, nagy sikerű szovjet film remake-je.
MN: Hogyan működik önöknél a támogatási rendszer?
IT: Mindig rosszul működik, de a következőképpen néz ki. Tenderalapon történik a támogatás, amit produkciónként ítélnek meg. Tehát a filmügynökség pályázatot ír ki, amiben konkrétan azt is meghatározzák, mit szeretnének, például ifjúsági filmet, mai melodrámát vagy történelmi témájú alkotást. Olyan ez, mint egy licit, ahol az a gyártó nyeri a támogatást, aki a legkedvezőbb árat kínálja. Számít persze a rendező személye és a forgatókönyv is, de végül mindig az ár dönt, az, hogy ki tudja kevesebből kihozni a filmjét. Abszurd szisztéma, képzelje, hogy festett volna Fellini, Antonioni és Rossellini, amint egymásra licitálnak, hogy ki tudja a legkevesebből megcsinálni a filmjét. Összesen 70 millió dollárt osztanak ki évente egész estés játékfilmekre, ebből körülbelül egymilliót kaphat egy-egy produkció.
MN: Kötik valamilyen feltételhez a támogatást? Saját forráshoz, garantált nézettséghez?
IT: Az államot abszolút nem érdekli, hogy az általa adott támogatás mekkora részét teszi ki az összköltségvetésnek, a támogatás akár százszázalékos is lehet, de a nézőszám sem érdekli őket. Oroszországban ez nagyon egyszerűen működik: ha az ember megkapta a támogatást, egyetlen kötelezettsége, hogy elkészüljön a film, és kapjon az állam egy kópiát. Ennyi, más felelősség nincsen.
MN: Nagy a harc a pénzekért? Működnek a lobbik?
IT: Egy-egy kiírásra négy-ötszázan is jelentkeznek. Természetes, hogy aki már jelen van egy ideje a filmgyártásban, igyekszik érvényesíteni az érdekeit.
MN: Ebben a rendszerben a kezdők hogyan jutnak szóhoz?
IT: Nagyon sok első filmes jelentkezik, ezeknek a pénzeknek a 30 százaléka hozzájuk kerül. Csak lobbialapon nem megy az osztogatás, mert bár felelőtlen típusú pénz ez, hiszen nem kell elszámolni semmivel, azért az államnak is fontos, hogy fel tudjon mutatni valamit. Ezért olyan tehetségeket is támogat, akik eljuthatnak a nagy nemzetközi fesztiválokra. Az idei hat filmünk közül három első filmes munkája; lehet, hogy dolgoztak már korábban a tévének, de ez az első mozis bemutatkozásuk. Épp zajlik egy nagyon reális nemzedékváltás az orosz filmben. Az idősebbek, az ötven-hatvan évesek között nagyon kevés olyan van, akivel érdemes dolgozni. Az első filmesnél még van remény, hogy valami érdekes születik a keze alatt, de minek elkezdeni egy hatodik filmet azzal, akinek már négy-öt közepes film van a háta mögött...
