Elkötelezett természetvédővel állunk tehát szemben, akitől nem idegen a sarkos fogalmazás, és aki ezúttal tágítja a kört. Nem csak francia, de kanadai és japán példákon keresztül mutatja be a teljesen általánossá lett környezetrombolást - másrészt a továbblépés lehetőségeit kutatja, a környezettudatos élet számos és cseppet sem kivitelezhetetlen formáját felvillantva. Filmjének apropója, hogy első gyermekét várja az a kanadai asszony, aki kislányként, 1992-ben egy ENSZ-csúcstalálkozón a világ gyermekeinek nevében a környezetrombolás megállítására kérte a világ vezetőit. Ma a politikusokhoz nincs már mondanivalója, a filmes nyilvánosságon keresztül a többieket kívánja megszólítani. Közlendője nem változott, hiszen a világ sem. Abban hisz, hogy a tudatosság növelése még megakadályozhatja, hogy pöcegödörré változzon a Föld.
A filmben megszólalnak más környezetvédők vagy környezettudatos gazdálkodást folytató farmerek Vancouvertől Korzikán át Japánig. Kissé beállított helyzetekben, dúsan termő mezőn vagy épp egy hevesen gőzölgő atomerőműnél, és néha bizony keresettnek ható beszélgetéseket folytatnak, vagy túl csiszolt monológokat adnak elő, bele a kamerába. És, igen, van artisztikus éneklés a hajnali erdőben, eksztatikus taiko-dobolás, polifon korzikai férfikórus, hamisan trombitált Örömóda, s egyéb, szervesnek csak kevéssé tűnő ún. filmes eszközök, amelyek a rendező szándékával ellentétben nem megemelik a filmet, inkább külsődleges gesztusnak tűnnek.
Ám a közlés mégis erőteljes, a minden kockából sugárzó felelősségérzet hiteles, a közölt adatok és elemzett tendenciák felrázó erejűek.
Az Anjou Lafayette bemutatója
