Sztupa kiállt éjszaka a közeli sziklaszirtre és üvöltött, mint a farkasok, megszámolta egyesével a csillagokat, vagy ha borús volt az idő, egyenként az esőcseppeket - ha lehullottak, ha nem. Sztupa a világgal együtt Trochét is utálta ilyenkor, minden szeretett volna lenni vagy inkább semmi, de Stan és Pan semmiképpen nem akart lenni, se egyik, se másik fele. Csak bámult a szirtről haragosan a magasba, felszegett fejjel, előreugró állal, mintha tényleg ott lakna az úristen. Troché inkább lefeküdt. Először vidám emlékeket próbált felidézni, nem is sikertelenül, viszont teljesen hiába, mert nem hozták meg a várt hatást. Hogy mit is várt Troché, milyen hatást, azt persze esze ágában sem volt megfogalmazni, úgy volt vele, hogy majd észreveszi, ha eléri. Így is lett, a vidám dolgok után megpróbált semmire sem gondolni, s e téren is messze jutott - és az már bejött. De vajon lehet-e úgy semmire sem gondolni, hogy közben az utálat megmarad? Nem illan az el, amint betoppan a semmi? Nem, áh, nem. Troché képes volt a semmi közepén is utálkozni, képes volt a kedves ismerősként betoppanó semmit is utálni, nem kellett az idejét Sztupára, pláne a hülye külvilág többi részére pazarolnia. Az esszenciát kereste, s a semmiben járt hozzá a legközelebb. Nem volt reményvesztett, hogy nem találja mégsem, de optimista sem, hogy megtalálná mégis. A semmiben nem ugrál az ember, gondolta, de akkor hirtelen az eszébe jutott Sztupa, és elnevette magát. ' nyilván még a semmi kukszi közepin is arcoskodna és elviselhetetlenül kekk lenne, és ahol valaki kellemetlenkedik, ott már nem lehet a semmiről beszélni, pláne ott nem, ahol az én barátom vagy kim izgágázik, az már nem semmi, az a valami. Hogy pillanatnyilag az a valami éppen utálatos, az semmi, bagatell. Ezenkívül még a tévéműsor a nem semmi.
Szombaton (1-jén) bár lesz A feláldozhatók is (konkrétan az m1-en negyed tízkor este, a most mozikba kerülő folytatás promójaként) özv. Stallónéval, Schwarzeberger bácsival és Bruce Williamsszel, ami egy nagyon dicséretes fércmű, különösen Mr. Pest és Mr. Buda fellépése miatt, de engem sokkal jobban érdekel a ViaSat3-on mindössze negyedórás előnnyel induló Féktelen Minnesota a kilencvenes évek közepének végirül. Mert azt mondom én, amit a helybéli lágyszívű kritikus is mondott anno: az úgynevezett Féktelen Minnesota egy halálig fékezett világban játszódik, és semmi másról nem szól, mint egy érzésről, amit nevezhetnénk akár Minnesota-érzésnek, Csepel-érzésnek, proliérzésnek, akárminek. De elmagyarázom, olyan érzésről van szó, mint ami akkor jön, ha a kiszáradt, kicserepesedett keze fejéről az ember kis helyen leveri a bőrt, és tudja már a leverés előtt, hogy ez fájni fog, nehezen gyógyul, de akkor is csak jelentéktelen szar, bibi az egész. Ha létezik olyan, hogy Tarantino utáni film, nos, akkor ez az egyetlenegy az.
Vasárnap ezek után Quentin érkezik Montargis-ból: Pofa be! a Coolon este fél nyolckor. Kilenctől pedig A halászkirály legendáját regéli el épülésünkre az AXN. Ebbe sokan akartak sok mindent belelátni, leginkább a rendező magas személye s egy békebeli filmvilág iránt érzett nosztalgia miatt, de szerintem hiába.
Hétfőn én meg a komcsik és az adásszünet után érzek vad nosztalgiát.
Kedden megint több zsák promó: A Bourne-rejtély a tv2-n, A Bourne-csapda a ViaSat+-on gyakorlatilag egy időben, lehet kapcsolgatni is a kettő között, majd dolgavégeztével az úri közönség a Film Maniára fárad, hogy megtekintse Benigni haverjának Satyricon című agymenését.
Szerdán a belül oly költőien beharangozott új Dallas jön az RTL Klubra.
Csütörtökön viszont tényleg visszajönnek a komcsik: A Zebegényiek és egy szovjet film, a Kamaszszerelem a nemzet kettes csatornáján.
Ez az! Tévézni olyan komcsi tempó!
