Film

A tengerimalacért jöttem

Ole Bornedal: Démoni doboz

Film

Lars von Trier tévésorozata, A Birodalom óta egy kicsit nehezebb minden dánnak - gondolunk itt elsősorban azokra a filmrendezőkre, akik ördögökkel és egyéb ráérő bestiákkal meg szellemalakokkal kívánnak hatást elérni; magyarul: horrorban utaznak. Ole Bornedal a bátorság szép példájával jár elöl: dán is meg filmes is, számláján több kisebb diadallal (Éjféli játszma, Csak egy szerelmesfilm), és mégsem riasztotta a feladat, hogy eleget tegyen a felkérésnek; forgasson ördögűzős horrort Hollywoodnak! És ő ment, és forgatott, és tette ezt úgy, hogy filmtörténeti örökségként nem Az ördögűző és más egyéb, témába és artériába vágó amerikai klasszikussal kellett megküzdenie, hanem A Birodalom nyitó képsorával. Ami nem más, mint minden ködös-mocsaras-okkult horrorocska kíméletlen paródiája nem egész másfél percbe sűrítve. Legalább akkora arculcsapása a műfajnak, mint a római kardozós-szandálos filmnek a Brian élete. Amióta Trier arcul csapta a horrort, és A Birodalom bevezetőjében egy kísérteties mocsárvidékig vezette vissza a koppenhágai kórház történetét, a röhejbe fulladás réme ott ólálkodik minden dán köd és északi ördöngösség körül.


 

Trier lápvidéke felől nézve a Démoni doboz valóban megnyerhetetlen csata; Bornedal filmje persze velejéig hollywoodi munka, és imigyen az összehasonlítás sem egészen fekszik, de a rendező hangulatos beállításai semmivel sem maradnak el hazai munkáitól. Addig rendben is van a dolog, amíg felülről fényképezett kertvárosi egyentelkek töltik ki a vásznat, és a szereplőkhöz jelentőségteljes lassúsággal, de túlzott jelentés nélkül közelít a kamera - ennyi, amennyit az ördögűzős műfaj egy nem hollywoodi, filmet már látott, a képekről valamit gondoló és a forgatások világától sem teljesen idegen filmesnek megenged. Mert, mit van mit tenni, előbb-utóbb jön a dibbuk. Ördögűzős filmben kell, hogy jöjjön valami, ami megszállja a boldogan ugrókötelező vagy más módon boldog kamasz lányt, és ez a valami ezúttal egy ősi zsidó démon, melynek kiűzése - és ez alighanem kisebb szereposztási truváj - a haszid reggae-rapper Matisyahura hárul, aki a brooklyni, közelebbről a Borough parki dibbukűzők üdvözletét hozza.

Amennyire csak tőle telik, Bornedal kerüli a trieri mocsarak mélységeit, de nehéz egy feldühödött dibbukkal, hát még egy olyannal, melynek lakóhelye egy fadoboz, melyet érthető módon szűkösnek talál. Ez persze nem az a film, ahol a dibbukot kéne megérteni (nyilván lenne egy-két szava Matisyahuhoz is), de annyi azért felhozható a védelmében, hogy helyén kezeli a műfajt és benne a szerepét: a világvége nem az ő reszortja, neki csak egy család jutott, s eszerint is jár el, kellő ökonómiával. Olyan, mint a viccbeli kis halál, aki pont olyan, mint a nagy halál, csak kicsiben, s nem a viccbeli öregemberért jött, hanem csak a tengerimalacért.

Forgalmazza a Fórum Hungary


Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.