Film

A tengerimalacért jöttem

Ole Bornedal: Démoni doboz

Film

Lars von Trier tévésorozata, A Birodalom óta egy kicsit nehezebb minden dánnak - gondolunk itt elsősorban azokra a filmrendezőkre, akik ördögökkel és egyéb ráérő bestiákkal meg szellemalakokkal kívánnak hatást elérni; magyarul: horrorban utaznak. Ole Bornedal a bátorság szép példájával jár elöl: dán is meg filmes is, számláján több kisebb diadallal (Éjféli játszma, Csak egy szerelmesfilm), és mégsem riasztotta a feladat, hogy eleget tegyen a felkérésnek; forgasson ördögűzős horrort Hollywoodnak! És ő ment, és forgatott, és tette ezt úgy, hogy filmtörténeti örökségként nem Az ördögűző és más egyéb, témába és artériába vágó amerikai klasszikussal kellett megküzdenie, hanem A Birodalom nyitó képsorával. Ami nem más, mint minden ködös-mocsaras-okkult horrorocska kíméletlen paródiája nem egész másfél percbe sűrítve. Legalább akkora arculcsapása a műfajnak, mint a római kardozós-szandálos filmnek a Brian élete. Amióta Trier arcul csapta a horrort, és A Birodalom bevezetőjében egy kísérteties mocsárvidékig vezette vissza a koppenhágai kórház történetét, a röhejbe fulladás réme ott ólálkodik minden dán köd és északi ördöngösség körül.


 

Trier lápvidéke felől nézve a Démoni doboz valóban megnyerhetetlen csata; Bornedal filmje persze velejéig hollywoodi munka, és imigyen az összehasonlítás sem egészen fekszik, de a rendező hangulatos beállításai semmivel sem maradnak el hazai munkáitól. Addig rendben is van a dolog, amíg felülről fényképezett kertvárosi egyentelkek töltik ki a vásznat, és a szereplőkhöz jelentőségteljes lassúsággal, de túlzott jelentés nélkül közelít a kamera - ennyi, amennyit az ördögűzős műfaj egy nem hollywoodi, filmet már látott, a képekről valamit gondoló és a forgatások világától sem teljesen idegen filmesnek megenged. Mert, mit van mit tenni, előbb-utóbb jön a dibbuk. Ördögűzős filmben kell, hogy jöjjön valami, ami megszállja a boldogan ugrókötelező vagy más módon boldog kamasz lányt, és ez a valami ezúttal egy ősi zsidó démon, melynek kiűzése - és ez alighanem kisebb szereposztási truváj - a haszid reggae-rapper Matisyahura hárul, aki a brooklyni, közelebbről a Borough parki dibbukűzők üdvözletét hozza.

Amennyire csak tőle telik, Bornedal kerüli a trieri mocsarak mélységeit, de nehéz egy feldühödött dibbukkal, hát még egy olyannal, melynek lakóhelye egy fadoboz, melyet érthető módon szűkösnek talál. Ez persze nem az a film, ahol a dibbukot kéne megérteni (nyilván lenne egy-két szava Matisyahuhoz is), de annyi azért felhozható a védelmében, hogy helyén kezeli a műfajt és benne a szerepét: a világvége nem az ő reszortja, neki csak egy család jutott, s eszerint is jár el, kellő ökonómiával. Olyan, mint a viccbeli kis halál, aki pont olyan, mint a nagy halál, csak kicsiben, s nem a viccbeli öregemberért jött, hanem csak a tengerimalacért.

Forgalmazza a Fórum Hungary


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.