Lars von Trier tévésorozata, A Birodalom óta egy kicsit nehezebb minden dánnak - gondolunk itt elsősorban azokra a filmrendezőkre, akik ördögökkel és egyéb ráérő bestiákkal meg szellemalakokkal kívánnak hatást elérni; magyarul: horrorban utaznak. Ole Bornedal a bátorság szép példájával jár elöl: dán is meg filmes is, számláján több kisebb diadallal (Éjféli játszma, Csak egy szerelmesfilm), és mégsem riasztotta a feladat, hogy eleget tegyen a felkérésnek; forgasson ördögűzős horrort Hollywoodnak! És ő ment, és forgatott, és tette ezt úgy, hogy filmtörténeti örökségként nem Az ördögűző és más egyéb, témába és artériába vágó amerikai klasszikussal kellett megküzdenie, hanem A Birodalom nyitó képsorával. Ami nem más, mint minden ködös-mocsaras-okkult horrorocska kíméletlen paródiája nem egész másfél percbe sűrítve. Legalább akkora arculcsapása a műfajnak, mint a római kardozós-szandálos filmnek a Brian élete. Amióta Trier arcul csapta a horrort, és A Birodalom bevezetőjében egy kísérteties mocsárvidékig vezette vissza a koppenhágai kórház történetét, a röhejbe fulladás réme ott ólálkodik minden dán köd és északi ördöngösség körül.
Trier lápvidéke felől nézve a Démoni doboz valóban megnyerhetetlen csata; Bornedal filmje persze velejéig hollywoodi munka, és imigyen az összehasonlítás sem egészen fekszik, de a rendező hangulatos beállításai semmivel sem maradnak el hazai munkáitól. Addig rendben is van a dolog, amíg felülről fényképezett kertvárosi egyentelkek töltik ki a vásznat, és a szereplőkhöz jelentőségteljes lassúsággal, de túlzott jelentés nélkül közelít a kamera - ennyi, amennyit az ördögűzős műfaj egy nem hollywoodi, filmet már látott, a képekről valamit gondoló és a forgatások világától sem teljesen idegen filmesnek megenged. Mert, mit van mit tenni, előbb-utóbb jön a dibbuk. Ördögűzős filmben kell, hogy jöjjön valami, ami megszállja a boldogan ugrókötelező vagy más módon boldog kamasz lányt, és ez a valami ezúttal egy ősi zsidó démon, melynek kiűzése - és ez alighanem kisebb szereposztási truváj - a haszid reggae-rapper Matisyahura hárul, aki a brooklyni, közelebbről a Borough parki dibbukűzők üdvözletét hozza.
Amennyire csak tőle telik, Bornedal kerüli a trieri mocsarak mélységeit, de nehéz egy feldühödött dibbukkal, hát még egy olyannal, melynek lakóhelye egy fadoboz, melyet érthető módon szűkösnek talál. Ez persze nem az a film, ahol a dibbukot kéne megérteni (nyilván lenne egy-két szava Matisyahuhoz is), de annyi azért felhozható a védelmében, hogy helyén kezeli a műfajt és benne a szerepét: a világvége nem az ő reszortja, neki csak egy család jutott, s eszerint is jár el, kellő ökonómiával. Olyan, mint a viccbeli kis halál, aki pont olyan, mint a nagy halál, csak kicsiben, s nem a viccbeli öregemberért jött, hanem csak a tengerimalacért.
Forgalmazza a Fórum Hungary
