Film

A tengerimalacért jöttem

Ole Bornedal: Démoni doboz

Film

Lars von Trier tévésorozata, A Birodalom óta egy kicsit nehezebb minden dánnak - gondolunk itt elsősorban azokra a filmrendezőkre, akik ördögökkel és egyéb ráérő bestiákkal meg szellemalakokkal kívánnak hatást elérni; magyarul: horrorban utaznak. Ole Bornedal a bátorság szép példájával jár elöl: dán is meg filmes is, számláján több kisebb diadallal (Éjféli játszma, Csak egy szerelmesfilm), és mégsem riasztotta a feladat, hogy eleget tegyen a felkérésnek; forgasson ördögűzős horrort Hollywoodnak! És ő ment, és forgatott, és tette ezt úgy, hogy filmtörténeti örökségként nem Az ördögűző és más egyéb, témába és artériába vágó amerikai klasszikussal kellett megküzdenie, hanem A Birodalom nyitó képsorával. Ami nem más, mint minden ködös-mocsaras-okkult horrorocska kíméletlen paródiája nem egész másfél percbe sűrítve. Legalább akkora arculcsapása a műfajnak, mint a római kardozós-szandálos filmnek a Brian élete. Amióta Trier arcul csapta a horrort, és A Birodalom bevezetőjében egy kísérteties mocsárvidékig vezette vissza a koppenhágai kórház történetét, a röhejbe fulladás réme ott ólálkodik minden dán köd és északi ördöngösség körül.


 

Trier lápvidéke felől nézve a Démoni doboz valóban megnyerhetetlen csata; Bornedal filmje persze velejéig hollywoodi munka, és imigyen az összehasonlítás sem egészen fekszik, de a rendező hangulatos beállításai semmivel sem maradnak el hazai munkáitól. Addig rendben is van a dolog, amíg felülről fényképezett kertvárosi egyentelkek töltik ki a vásznat, és a szereplőkhöz jelentőségteljes lassúsággal, de túlzott jelentés nélkül közelít a kamera - ennyi, amennyit az ördögűzős műfaj egy nem hollywoodi, filmet már látott, a képekről valamit gondoló és a forgatások világától sem teljesen idegen filmesnek megenged. Mert, mit van mit tenni, előbb-utóbb jön a dibbuk. Ördögűzős filmben kell, hogy jöjjön valami, ami megszállja a boldogan ugrókötelező vagy más módon boldog kamasz lányt, és ez a valami ezúttal egy ősi zsidó démon, melynek kiűzése - és ez alighanem kisebb szereposztási truváj - a haszid reggae-rapper Matisyahura hárul, aki a brooklyni, közelebbről a Borough parki dibbukűzők üdvözletét hozza.

Amennyire csak tőle telik, Bornedal kerüli a trieri mocsarak mélységeit, de nehéz egy feldühödött dibbukkal, hát még egy olyannal, melynek lakóhelye egy fadoboz, melyet érthető módon szűkösnek talál. Ez persze nem az a film, ahol a dibbukot kéne megérteni (nyilván lenne egy-két szava Matisyahuhoz is), de annyi azért felhozható a védelmében, hogy helyén kezeli a műfajt és benne a szerepét: a világvége nem az ő reszortja, neki csak egy család jutott, s eszerint is jár el, kellő ökonómiával. Olyan, mint a viccbeli kis halál, aki pont olyan, mint a nagy halál, csak kicsiben, s nem a viccbeli öregemberért jött, hanem csak a tengerimalacért.

Forgalmazza a Fórum Hungary


Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.