Súlyos a helyzet Joe fejében. A világfájdalom ipari tanuló ahhoz képest, amit csapzott hősünk reggeltől estig, ólmos léptekkel cammogva cipel magával; üveges szeme a semmibe réved, a mormogásnál több ritkán tör fel a torkából, és csak akkor költözik egy kevéske élet belé, ha egy szeghúzó kalapáccsal roncsolhat fejeket. De súlyos a helyzet Joe fején kívül is: kéjenc férfiak üzekednek kislányokkal a bűnös város rejtett bordélyszobáiban, de ha Joe töri rájuk az ajtót – mert afféle fizetett megmentő ő, élete állandó bevetés –, akkor ott agyvelő nem marad szárazon. Joe fejen belüli és fejen kívüli világa egyszerre zajlik, a hétpróbás művészfilmes, Lynne Ramsay ügyel rá, hogy minden máshogy legyen, mint ahogy azt a Joe-kkal teli, lányszabadítós-veterános filmekben (igen, Liam, rád gondoltunk) megszokhattuk.
Jó kis morbid műfaji farsang ez, ahol a kalapácsos gyilkos találkozik egy középutas európai művészfilm igyekezetével. És igyekezetből van elég: a kamerának szinte kényszeresen mindig mást kell mutatnia, mint várnánk, az akció az akciójelenetekben csak valami megtűrt rokon, aminél sokkal lényegesebb, hogy Joaquin Phoenix, akinek réveteg világfájdalmától Cannes egy emberként fogott padlót, épp egy szem drazséval szemez, vagy felmossa a fürdőszobát. Hogy ez maga a legmagasabb művészet-e, az egyelőre nem tisztázott, de egy ideig eléggé szórakoztató. A végére azért már sok is a jóból: amikor az érző szívű kalapácsos a konyha kövén együtt dúdol épp kivérző áldozatával, ott nehéz nem valami viccre, rendezőszakos diákcsínyre gyanakodni.
Forgalmazza az ADS Service
