Spike Jonze mindig is sokat adott az eredetiségre, gondoljunk csak A John Malkovich menet eredetiségére, ezért nála ez a fiú-lány dolog egy kicsit meg van bolondítva: fiú és operációs rendszer találkozik, fiú és operációs rendszer egymásba szeret, fiú és operációs rendszer közé éket ver - és így tovább, míg szem nem marad szárazon. A kilencvenes években Tom Hanks játszotta volna a magának való bajuszos kockafejet, a csábos operációs rendszer pedig Meg Ryan hangján búgott volna, de hol vannak már a kilencvenes évek - vissza fognak még jönni, nyugi, de még nincs itt az idejük.
| ||
A korszellemnek megfelelően Jonze filmjében Joaquin Phoenix pislog félénken a világra körkörös szemüvege mögül: kis bajuszkájával és baglyos okuláréjával tisztára úgy fest, mint a letűnt idők olasz komikusai, mint egy Nino Manfredibe oltott Maurizio Nichetti, de a jelmeztervezőnek Groucho Marx is biztosan megjelent álmában. Viszont a jövő, melyben az operációs rendszerek Scarlett Johansson hangján szólalnak meg, mégiscsak egy édes álom, s bár Jonze-t egyetlen skateboardos haverja sem tudta lebeszélni, hogy hagyja már a "jaj, merre tart már ez a világ!" jellegű siránkozást, összességében nagyon is kívánatos ez a jövő. Egy pihe-puha, napsütötte világ, melyet a pihe-puha, magányos lelkeknek találtak ki L. A. és Sanghaj mutatósabb tereinek talányos összeszerkesztésével. Fiú-lány vonalon Scarlett hangjátéka méltó párja Joaquin érzékeny nézésének, bár az lett volna csak a bátorság a szerzői életművét szimpatikusan építgető forgatókönyvíró-filmrendező részéről, ha nem bújik egy operációs rendszer mögé, és szimpla fiú-lányban nyomja. Jonze filmje a könnyen és jól tolerálható love storyk közé tartozik, melynek láttán a windowsosok összebújnak a macesekkel.
Forgalmazza az InterCom
