Nico Az iráni származású Nico (Sara Fazilat) úgy él, mint bármelyik fiatal német lány: dolgozik (nővérként időseket gondoz), bulizik a barátaival, öntudatosan és nyitottan tekint a világra. Megszokott élete azonban felborul, amikor rasszista támadás éri; egy csapat fiatal ájultra veri egy aluljáróban. Miután felépül, elhatározza, hogy nem fog félelemben élni; karateórákat vesz egy volt bajnoktól. Az edzéseken levezeti dühét, ám ő maga sem veszi észre, hogy megváltozik az emberekhez való viszonya. Megkeményedik, és ez talán elzárja őt a gondozottaitól, a barátaitól és a szerelemtől is.
A dokumentarista stílusú Nico megtévesztően egyszerű: a napi rutin ismétlődéseire épít (a lány dolgozik, barátnőjével lóg, edzésekre jár), amit a támadás traumája tör csak meg. A főszerepet is játszó Fazilat ravaszul puritán forgatókönyvében szinte észrevétlenül sejlenek fel a trauma előtti és utáni időszak apró változásai, ahogyan Nico depressziós lesz, elszigeteli magát a környezetétől, és megszállottan az edzésbe veti magát. Ezt rajta kívül mindenki észreveszi: a gondjaira bízott idősek, rámenős barátnője, edzője és félénk macedón udvarlója mind a maguk módján igyekeznek segíteni rajta. Ám a kiutat magának Nicónak kell meglelnie. A film végkifejlete nem ad csodás, idilli feloldást, csak annyit ígér, hogy a trauma feldolgozásának módja nem az aszkézis és a teljes elszigetelődés, hanem az emberi kapcsolatok más szempontú újjáépítése. Fazilat remekel a szerepben, egyszerre mutatja meg a fiatal nőben rejlő bájt és keménységet, miközben elhiteti a nézővel, hogy csak létezik a kamera előtt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
