Esett az eső, elég rendesen. Ők meg ültek, és bámulták. Sztupa a volánnál, Troché az anyósülésben. Nem ettek fánkot, sem hamburgert, egyikük sem ugrott ki egy percre, hogy ballonján a gallért felhajtva, kalapját mélyen a fejébe húzva, esetleg még esernyőt is nyitva elszaladjon pár szendvicsért és italért a legközelebbi büfébe, csak ücsörögtek és bámultak egy szépen üvegezett portált forgóajtóval, ahonnan valamikor majd ki kell lépnie valakinek. Az emberüknek. Öt perc múlva, tíz perc múlva, egy-két óra elteltével vagy estére, már a sötétben, az isten tudja, mikor, de addig nincs mit tenni, figyelni kell azt rohadt bejáratot, vagy hogyishívják, kijáratot, hogy a világért el ne szalasszák. Bámulni kell azt a sok teljesen közömbös alakot, akik időközben ki- s bemászkálnak, megjegyezni a futárt, aki már harmadszor érkezik, gyorsan belenézni lehetőleg minden esernyő, kalap, csuklya alá húzódó arcba, minden földre szegezett tekintetbe, hogy ne legyen tévedés, hogy el ne mulasszák, akit várnak. Persze, ilyenkor megpihen néha a tekintet, lankad a koncentráció, Troché egy ideig például a bejárathoz tartozó ház falát bámulta, a klinkertéglás burkolatot, melynek fugáit gondosan fehérre festették. Az eső függönyén és az autójuk szélvédőjén lecsurgó cseppek sokaságának fénytörésében e szabályos rácsozat vonalai valamelyest ellazultak, már nem voltak egyenesek, de szabályosak maradtak, és mintha folyamatosan haladtak volna felfelé, alulról a ház teteje felé, szakadatlan, megállíthatatlanul, mint az eső, egyre csak fölfelé.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
